22. Bejegyzés - Rövid időn belül ráébredünk arra, hogy a világhálón hallott és olvasott dolgok a gyakorlatban egyáltalán nem a fülig érő szájjal mosolygó anyuka és a pisszenés nélkül alvó kisded ígéretei

 

Az igazság az, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy mit hogyan csináljak és olyan szinten lefagytam, hogy hozzám képest a mínusz negyven fok sem lett volna meghökkentő. Bizonytalanságom és esetlenségem valószínűleg abból is adódott, hogy nem hoztam éppenséggel a versenyformám, helyette inkább megragadtam egy túlélésre hajazó szinten. 

Ráadásul ezt az egész helyzetképet még tovább bonyolította az, hogy hiába is vettem elő tarsolyomból a jobbnál jobb bölcsességeket, rá kellett jönnöm, hogy eleve használhatatlanok. A nagyobbik gond az, hogy az egyik követi a másikat, miközben éles ellentétben áll egyik a másikkal. 

Tanulságom ott kezdődött és ki tudja, hol ért véget, hogy józan paraszti ésszel, egész egyszerűen azt gondoltam, hogy a szoptatásnak nincs időhatára. Ergo fogalmam sem volt arról, hogy mellenként fél óránál tovább nem ajánlatos és nem is érdemes táplálni a babát. Nálam az első szoptatás bizony egy órán át tartott és közben örültem neki, hogy egyáltalán sikerült… Nem volt egyértelműen akadálymentes, tekintve, hogy próbáltam igazán ráérezni hogyan adjam a gyerek szájába jól fogyaszthatóan a „kaját.” 

Itt megjegyezném, hogy elméletben kiokosítottam magam, hogyan célszerű, de szinte semmire nem mentem vele. A gyakorlatban személy szerint én teljesen másképpen éltem meg azt, amit még soha az életben nem csináltam, miközben ott lebegett a fejem fölött, akkor még görcsöt okozva bennem, hogy anya vagyok, jól kellene csinálnom… Mi lesz, ha a gyerekem netán éhen hal? 

Mára már kijelenthetem, hogy ilyen nincs, ezt a rögeszmét el kell felejteni. A legjobb tudásunk szerint kell csinálnunk mindent. Egy tanulási folyamatban nincs jó vagy rossz, nincs elvárás, de tudom, hogy a környezeti tényezők ezen nagyon sokat tudnak rontani.  

Az érdekes és elgondolkodtató tény az, hogy a „hozzáértők” nem mennek el az alapszintekig és nekik minden teljesen magától értetődő, így valószínűleg úgy gondolják, hogy számunkra is kézenfekvő. 

Nos, nálam a szájba rágós módszer remekül megállta volna a helyét, sőt! Ugyanis egy császár után, fáradtan, zavaradottan fel sem merült bennem, hogy ha egy órán keresztül szoptatok, akkor annyira kitolok saját magammal, ahogy azt kell. Eme fontos információ olyan mértékben nem jött át, nem ért el hozzám, a logikám pedig cserben hagyott, hogy a mellbimbóim kisebesedése csak idő kérdése volt. 

Hiába is rágódtam volna rajta, ragoztam volna tovább, könyveltem volna el magam pancsernak, nyakig benne voltam a slamasztikában. Megfájdult és sebes lett a mellbimbóm, ami már eleve nem tette lehetővé, hogy zökkenőmentesen folytassam a szoptatást. Mit mondjak nem is én lettem volna, ha ez nem így történik, de arra a kérdésre, hogy hol rontottam el, nincs válasz. Igazából sehol sem, csak így alakult, kár ragozni. 

Még szerencse, hogy majdnem mindenre van egy megoldásnak tűnő mentsvár, ami ez esetben olyan természetes anyagokat tartalmazó krém volt, amit „bátran” lehet mellre kenni, ha a baba lenyalja, semmi baja nem lesz tőle. 

Azért ettől még a kórházban töltött idő nem rövidült, vagy szépült meg emlékeim tovaszálló tükrében. Mi császármetszéses anyukák olyanok voltunk, mint túlélő hős regimentek egy kiképzőtáborban… 

Leharcolt test és elgyötört lélek ide, vagy oda, véraláfutásos karokkal, legyengülten is boldogulnom kellett, amihez a legnagyobb motivációm frissen világra jött nagyon boldog, ám annál éhesebb kicsi fiúnk volt. 

Bár bevallom, közel jártam az összeomláshoz, már csak a kávé tudott ébren és életben tartani. Iszonyúan álmos voltam, mégis képtelen voltam néhány óránál többet aludni az izgalmak hatása alatt. Nagyon vágytam haza, a saját környezetünkre, a házi, fertőtlenítőszer mentes illatokra. 

Szerettem volna úgy zuhanyozni egyet, hogy nem kell három másik anyukával közös fürdőszobára várni.  Vagyis a rendelkezésre álló rövid időn belül, amikor az újszülött osztályon fürdetett babáink röpke felszabadító szabadsága alatt embert faragunk magunkból, versenyt „futni” a jelennel.  

Másnap reggel hatkor aztán szuri, hajnalban műszakot cserélő dolgozók beszűrődő beszélgetése, majd jöhet a takarítónő, amikor már majdnem elaludtál, esetleg vizitelő orvosi ellenőrzés éppen csupasz mellbedobás közben, két szoptatás között. 

Micsoda mozgalmas napok egy kialvatlan zombi életében.