21. Bejegyzés - A lábadozóban töltött szülés utáni első éjszaka, finoman szólva, nem volt felejthetetlenül jó

Az egyik karomra infúzióban kötöttek fájdalomcsillapítót, a másikra vérnyomásmérőt tettek, ami automatikusan bekapcsolt. Nyilván muszáj volt neki, csak éppen folyamatosan tette meg.  Így bizony, ha vajmi esély is lett volna rá, hogy az ember egy kicsit elvonatkoztasson az adott hely varázsától, a mérőhang fennhangon véget vetett hosszú távú szenderülésének. 

Megjegyzem, hogy sokkal borzalmasabb éjszaka várt volna rám, abban az esetben, ha nyugtatót sem kapok, szóval ilyen tekintetben túlélhető helyzetről beszélhetünk.  

Természetesen már alig vártam, hogy végre érezhessen a lábaim! Addig is viszont, amíg magatehetetlenül feküdtem, minden erőmmel próbáltam a babára és Robira koncentrálni.

Az a pillanat éltetet, hogy végre reggel legyen és láthassam őket. Ebből kifolyólag fantasztikus megkönnyebbüléssel töltött el annak látványa is, hogy odakint világosodik. Hát még az a kezdetben gyenge érzékelés, ahogyan lábfejembe szépen lassan visszatérni látszott az élet…
Hihetetlen, de ott abban a pillanatban annyira hálás voltam mindenért, hogy az valami leírhatatlan.
A legalapvetőbb élethelyzetek is átértékelődtek bennem. Az igazán fontos dolgok azok lettek, amikről azt hittem, hogy természetesek, holott minden egyes napon köszönetet kellett volna értük mondanom.   

Kora reggel aztán a szülésznőm is megnézte, hogy vagyok. Jelenléte olyan volt számomra, mint fény látványa az alagút végén… 

Nyilván iszonyú gyenge voltam és bármimet is mozgattam, fájt. Mivel egyedül felkelni képtelen lettem volna, a zuhanyozásban és a hozzá szükséges személyes holmik kirámolásában egy nővérke segített. Egyébként eszméletlenül jó fej volt és megértő, ami sokat segített abban, hogy véletlenül se érezzem magam tehernek. 

Később kaptam “reggeli” gyanánt néhány szem háztartási kekszet, teát, illetve leginkább segítséget, hogy erőre kapjak. Ugyanis az újszülött osztályra Bencéért, majd onnan egy kétágyas szobába, azzal a feltétellel mehettem le, ha képes vagyok egyáltalán járni. Nos, megugrottam az akadályokat, mindenre képes voltam, csak azért, hogy végre láthassam a kisfiamat.

Az” új rezidencián” aztán, szobatársnak megkaptam a legkukább, legunalmasabb lényt, aki csak létezik a világon. Mit mondjak nem akkor és ott fáradt el a szám beszéd közben, az már biztos. Nem azt mondom, hogy dumapartit akartam volna rendezni, de azért na… 

Ha egyedül fekszel egy újszülött babával és testileg olyan rokkant vagy, hogy még saját magadat is alig tudod ellátni, nemhogy a kicsi babucit, akinek szívből örülsz, ugyanakkor eleinte fogalmad sincs, hogy mit is kezdjél vele, akkor jól esne pár támogató jó szó.

Ehelyett ettől a befelé fordult múmiától örültem, ha néhány kérdésre egyáltalán kaptam rövid mondatos válaszokat. 

Hiába tudok általában majdnem mindenkivel jól elbeszélgetni, ergo a szomszéd szobákban lévő lányokkal is sikerült szóba elegyednem, ezzel a horkoló űrlénnyel nem tudtam közös nevezőt találni. A babája alig sírt éjjel, maga mellé fektette, szoptatta és igazándiból elvoltak egymásnak. Semmi extra nem is történt azon kívül, hogy a telefonját nyomogatta. 

A lényeg és a legfontosabb azonban mindenek felett az volt, hogy Bence a közelemben lélegzett. Elmondhatatlan csodálattal néztem őt! Nemcsak tekintete volt beszédes, szokatlanul nagy haja is meseszépen tündökölt.