18. Bejegyzés - Október 14-én megérkezett a mi legnagyobb kincsünk, megszületett életünk nagy csodája!

Na azért mondom! Oda nézzetek: a gyomorégés abszolút nagy hajat produkált. 

A születésétől számított két hét leteltével fogtam fel igazán, hogy ANYA lettem!  Milyen érdekes, hogy a kilencedik hónap utolsó időszakai, lassított felvételként élnek bennem, aztán jön egy nagy fordulat. Onnantól számítható az a követhetetlen akció, ami hatalmas erővel robban be a köztudatba. Talán pont az ebből fakadó pörgő események okozzák, hogy a gondolatok összeszedése egy épkézláb szüléstörténet felelevenítéséhez, a kihívás maga. 

Egy Péntek este kezdődött, amikor elkezdtem görcsölni, enyhébb méhösszehúzódásaim voltak, ami aztán szombat reggelre sem múlt el. Hallgattunk az okosságokra, miszerint ilyenkor figyelemmel kell kísérni, hogy hány percesek a görcsök. Ismétlődtek, tizenöt percenként ugyan, de akkor még egészen elviselhetőek voltak. 

Még naivan el is kezdtem abban reménykedni, hogy valami csoda folytán, ennél nagyobb fájdalmat nem is fogok majd érezni. Sajnos óriási nagyot tévedtem…

Felhívtam a szülésznőmet, aki azt tanácsolta, hogy menjünk be hozzá a klinikára, fél nyolctól dolgozik. Közben pedig meglátjuk, hogy mennyire tágultam ki, várható-e, hogy esetleg megindul a szülés. Tehát szép lassan összekészülődtünk, már derengett, hogy a babánk ismét tréfás kedvében lehet. Hiszen a kórházba érve konkrétan már semmiféle fájdalmas összehúzódásom nem maradt, mintha elvágták volna. 

Ámbár délután háromig a CTG-én kísértük végig a baba szívhangját, ami megjegyzem nagyon is rendben volt, viszont a nyákdugó távozásán kívül, gyakorlatilag nem volt jele annak, hogy aznap még szülés veszi kezdetét. Minimális tágulás után, a szülésznőm úgy látta jónak, ha szépen hazamegyünk, mert még mindig nem fogunk szülni, mármint én nem fogok… 😀 Miután pedig kellett a szoba másnak, nyilván nem volt arra alibink, hogy továbbra is foglaljuk az ágyat. 

Már Vasárnap hajnaltól folytatódtak tovább az izgalmak, görcsös fájdalom formájában. Kezdetben enyhébben majd aztán egyre gyakoribb, ismétlődő erős összehúzódások kíséretében. A szitu erősen emlékeztetett egy vajúdáshoz, közben meg egy barkóba színjátékát érzékeltette, mert semmit sem tett egyértelművé. 

Néztük az ismétlődések között eltelt időt, de igazán nem volt benne rendszer. Mindenhol azt hallani, hogy akkor beszélünk vajúdásról, ha a fájdalmak között nagyjából egyforma idő telik el. Ellenkező esetben elvileg jósló fájásokat élünk át, amik idővel abba is maradnak. 

Nálam más volt a helyzet, nem maradt abba a fájdalom. Egyre erősödött, viszont teljesen össze-vissza jelentkeztek az összehúzódások, nem volt közöttük egyforma hosszúságú a szünet.

A változatosság kedvéért Ismét a Klinikán kötöttünk ki, este fél nyolcra mentünk be. Szerencsére már a szülésznőm is műszakban volt. Türelmetlen és izgatott voltam. Szerettem volna már végre túl lenni a szülésen, ugyanakkor bennem volt a páni félelem. Ezúttal annyi már kiderült, hogy Bence nem nézett minket Palimadárnak… 

Elérkezett a mi időnk, de nem ám csak úgy csettintésre, arról szó sem volt…
Először is jöhetett a folyóson való járkálás a gyorsabb tágulás érdekében, majd a szülésznőtől elsajátított légzéstechnika alkalmazása. Itt megjegyezném, hogy egyszerűen elképesztő volt: pusztán egy levegővétel milyen sokat tud enyhíteni a fájdalmon. 

Mély levegő az orron, levegő bent tartása, aztán ismét orron kifújni szép lassan.  Miközben minden összehúzó görcsnél koncentráltan csinálva, az ember addig is kevésbé figyel a kínjaira. Eszméletlenül sokat segített, bár sajnos mindentől nem kímélt meg… 

 A szüléstörténet folytatása a következő bejegyzésben…