20. Bejegyzés - Követhetetlenül felgyorsultak az események!

Tompa és kábult voltam a fáradtságtól, pedig a java még csak ezután következett. Máris betoltak a műtőbe és beadták a gerinc érzéstelenítőt. Felkészületlenül ért, ettől pedig szinte sokkolt az az állapot, hogy egyszeriben nem éreztem a lábaimat. Elképesztően leírhatatlan trauma, mikor az ember számára valamelyik testrésze használhatatlanná válik, hiába is tudja az agyával, hogy létezik. 

Nyilvánvalóan a fáradtság nagyban rásegített arra, hogy pánikba essem és kezdjen kicsúszni a talaj a lábam alól. Utolsó szusszanásnyi erőmmel tudtam, hogy muszáj még kitartanom, hiszen már a kisfiúnkat veszik ki a testemből, az utolsó pillanatokban nem roppanhatok össze. Ráér az majd később, ha a gyerek épen és egészségesen világra jött… 

Amikor aztán ez bekövetkezett, végtelen hosszúnak tűnt, amíg összevarrtak, hiszen érthetően már csöpp türelmem sem maradt. 

Agyongyötrőt lelkiállapotomon sokat segített az a pillanat, amikor végre megláthattam a kisbabánkat. Jó érzés volt, ahogy pici arca és meleg teste az enyémhez ért, sírt, de amikor könnyes szemmel beszélni kezdtem hozzá, máris elcsendesedett. 

Természetesen hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy túl vagyok a szörnyűségeken, Robi kezét foghatom és közben Bence jól van, velünk van. Viszont bevallom, hogy egyszerűen nem tudtam felhőtlenül örülni, a megrázkódtatások hatással voltak rám. Nem beszélve arról, hogy képtelen voltam levetkőzni az érzéketlen lábaim tényét. 

Mindezek függvényében, talán azt hihettem, hogy már nem lehet jobban kiélezni a bennem lévő izgalmak tömkelegét, de sajnos még mindig nem ért véget a kálváriám.

Amikor ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy Robi nem maradhat velem éjszakára, egyedül fogok lazulni egy lábadozó csodálatos szürkületében, akkor tényleg kiborult a bili. 

Azt éreztem, hogy olyan helyzetben maradok magamra, amit még fel sem tudtam fogni, esélyem sem volt feldolgozni, de basszus, kórházban voltam, nem egy lelki segély szolgálaton. Sajnos.

Bence az újszülött osztályra került, a szülésznőm műszakja is véget ért, Robit pedig nem marasztalták, gyakorlatilag kirakták. 

A rengeteg stressz után nagyjából arra számítottam, hogy egy koromsötét verembe kerülök, fő a pozitív hozzáállás ugyebár…😁  

Szerencsére azonban egy félhomályos szoba várt rám, viszont megadatott nekem, hogy csak a hátamon feküdhettem. Tudom, hogy ez nem kívánság műsor, de miért pont én? – kérdeztem az Atyaúristent hisztérikusan. Bár világéletemben utáltam háton és hason feküdni, nem volt választásom. Kijutott nekem a leglazítóbb pozíció, amire császáros nő csak vágyhat. Igaz, hogy nagy alvásra amúgy sem számítottam, de jobb lett volna, ha inkább kiütöm magam pár órára. Egyébként utólag derült ki, hogy Robi szólt a szülésznőmnek, hogy „szedáljanak” le, mert másképpen nem fogok tudni megnyugodni. 

Szerencsére a nyugtatótól éberen és mozdulatlanul aludtam, vagy inkább pihentem valamennyit. Fészkelődni és fejet emelgetni is szigorúan tilos volt, bár ha ezt kedvesebben közli velem az a nővér, aki édesen az értésemre adta, biztosan könnyebben felfogom. Ugyanez a betegeket és hivatását kedvelő csupa szív szeretet szólt hozzám műtét közben is, amikor a kimerültségtől türelmetlenül kérdeztem meg, hogy vajon „meddig tart még? „ 

Szakszerű és pszichológiailag támogató válasza így hangzott: „Nem maradhatok lógó belekkel, mert az csúnya lenne. „ 

Micsoda együtt érző megjegyzés, nemde? 

Hát igen, azért mindenki nem lehet kedves, bármennyire is szükségünk lenne rá egy nyomorult helyzetben…😅

Folytatás következik hamarosan, mígnem egyszer elhagyjuk a kórház falait és jöhet a nagybetűs BABA. 

Bárkit leveszek a lábáról.