19. Bejegyzés - Amikor ismételten CTG vizsgálatra került sor, abban bizakodtam, hogy talán hamarosan kezemben tarthatom a picit.

Sajnos azonban nem egészen az elképzeléseim szerint alakultak a dolgok. Ami ezután jött az teljes mértékben mindent átírt. Az izgalomtól már alapvetően is összekuszálódtak a fejemben lévő gondolatok, és akkor még finoman fogalmaztam. Tudat alatt viszont két dolog villant belém élesen, akarva akaratlan. Az egyik, természetesen az volt, hogy éljem túl a szülést, a másik tény ennél azonban jóval kacifántosabb. Megvilágosodott előttem, hogy 14-e van!  Ami azért volt roppant mód érdekes, mert mikor az égiekhez, azon belül az őrangyalom segítségéhez folyamodtam azt kértem tőle, hogy „mutassa” meg, melyik napon fogok szülni. Egy akkoriban nagyon kedves barátom álmán keresztül tudatta velem végül pontosan ezt a napot.

Kirázott a hideg, ahogy átfutott az agyamon, hogy eljött az időm, nem kérdés. Mindig hittem benne, hogy mindennek van oka. A lelkem mélyén tudtam azt, hogy az angyalok a nehéz pillanatokban is a babámmal és velem lesznek. Valóban ezt történt… 

Elég abszurd, de CTG közben hívott fel a húgom, aki nagyon meglepődött, hogy vajúdok. Meg nem mondta volna senki, hogy mekkora fájdalmaim vannak, hiszen máig sem tudom hogyan csináltam, de magamba fojtottam a kínokat. Igyekeztem a légzésre koncentrálni és egy kívülálló számára még akár bátornak is tűnhettem, holott egyáltalán nem voltam az.  

Miközben azt gondoltam, hogy minden a legjobb úton halad, egyszer csak bejött az ügyeletes orvos és nagyon kedvesen, természetes hangsúllyal közölte, hogy magzatburkot kell repeszteni. Nyilvánvalóan nem kérte az engedélyemet, vagy érdeklődött afelől, hogy felkészültem-e rá, hezitálni nem volt idő. Egyszerűen megtörtént és kész, egyszerre gyanúsan és riasztóan gyorsan.  

A magabiztosságom parányi szikrája is maradéktalanul távozott a térből, pedig akkor még nem sejtettem, hogy ennél sokkal nagyobb riadalom vár majd rám a későbbiekben. 

Szülésznőm jelenléte nagyon megnyugtató volt számomra, de még neki sem sikerült palástolnia, hogy miközben a monitoron a baba szívhangját figyeli, valami nem úgy működik, ahogyan kellene…

És ha azt gondolnám, hogy csupán az ördögöt festem a falra, ismét előkerül az ügyeletes orvos, vele együtt egy asszisztensnő és egy másik doktor. Mindenki a CTG- ét figyeli és tanácstalanul néz egyik a másikra…

Vágni lehet a feszültséget. Mikor a szülésznőmet kérdezgetem, hogy minden rendben van-e, nem meggyőző hangon azt válaszolja, hogy igen, nyugodjak meg. Akkor már biztosan tudom, hogy valami nem kerek. Erősebben ver a szívem, nézek Robira, aki egy csövet tart a számhoz, amibe fújnom kell a levegőt, hogy a kicsihez eljusson.

Hessegetem el az ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatokat, aztán egyszeriben mintha kívülről látnám az egész szituációt, egy nagyon nyugodt, kellemes, békés hangot hallok a távolból. 

Az ügyeletes orvos kedvesen az értésemre adja, hogy császármetszéssel tudjuk folytatni a szülést. 

Az iszonyú fáradtságtól már nagyon nyomott és gyenge vagyok, alig érzékelem, ami körülöttem történik. Ennek ellenére teljes mértékben sokkol a császármetszés gondolata!  Hékás, erről szó sem volt… 

A drámainak látszó story vége happy end, vagyis legközelebb bátran tarts velem ennek a hosszú szülésnek a folytatásában. 😜