29. Bejegyzés - Ha megnézünk egy facebook profilt vagy egy YouTube videót...

Nagy általánosságban azt látjuk, hogy minden szép és minden jó körülötte, vagy mégsem? Hangsúlyozom, hogy véletlenül sem szeretnék senkit megtéveszteni és elbújni egy fénykép vagy egy videó álcája mögé. Olykor előhozakodom kevésbé vidám témákkal is, amiken keresztül láthatjátok, hogy tökéletes életek és tökéletes emberek csak a tündérmesékben léteznek, de nem az én blogom felületein. Szerintem, azt látni, hogy másoknak is vannak nehézségei, kellemetlen pillanatai, sokkal kézelfoghatóbb, mintsem túlcsorgatni a csapból is folyó limonádét. 

Szóval folytatom a szórakoztatást a magam módján, hogy kiváltsam a felismerést, a megkönnyebbülést, az azonosulást és merem remélni, hogy a megbotránkozást leszámítva minden más egyebet is. 👧👦

Amikor kineziológushoz kezdtem járni, annyira vártam minden alkalommal azokat az egy órákat, mint mások a wellness szállodát a hosszú hétvégén. Miközben momentán az egész egy luxus volt és egy vagyonba került, kapaszkodtam belé, mint a messiásba. Jót tett és nagy szükségem volt rá, ámbár megfordult a fejemben, hogy rámegy a gatyám is. Legalábbis kiforgat a fél pénzemből, ha már vagyonom ugyebár sosem volt. 

A teljes változást nyilvánvalóan egy csettintésre nem hozta el, de minden alkalommal egyre jobb és jobb lett a közérzetem. Hozzáteszem, hogy véleményem szerint az is sokat számít, hogy az ember mit is vár valamitől, hisz-e annak a segítségnek a gyógyító erejében. Hiszen az agyban való átkódolás mindenképpen sokat ad mindenhez, talán az egész folyamat kiindulópontja, alappillére.  

Az, hogy mennyire humbuk az egész vagy sem, nem tudom és nem is akarom forszírozni. Én hittem, hinni akartam benne, ha nem úgy lett volna, akkor egyértelműen hagytam volna annyiban és nem jártam volna rendszeresen. Egyébként az egész tulajdonképpen arról szólt, hogy miközben hanyatt feküdtem az ágyon, egy megnyugtató lazulást éreztem, ahogyan testem különféle pontjai lettek „átnyomkodva”. 

Mialatt életem valaha átélt problémáiról beszéltem, nemcsak kiengedtem magamból régmúlt feszültségeket, de szembesültem velük oly módon, hogy megvilágosodtak számomra azok mögöttes miértjei. Hirtelen annyira egyszerű és kézenfekvő válaszokat kaptam, korábban meg nem értett történésekre, hogy megkönnyebbülés volt végre átlátnom saját káoszom.  

Na, de csakhogy lássátok mennyire odatettem magam a javulás küszöbére, még a Szent János kórházba is eljártam a baba- mama krízis segítő osztályára pszichológushoz. Gondoltam miért ne? Adjuk meg neki rendesen, ha már benne vagyok nyakig, akkor ne csak egy kötélbe kapaszkodjak, hanem támaszkodhassam plusz még egy mankóra.

Nesze neked, fogd meg jól. Megnyertem egy olyan terapeutát, aki nemhogy támogatást nem hozott, de éppen ellenkezőleg. Az egész nő nagyjából annyira volt pozitív, mint egy halvány terhességi csík, jelenlétében a maradék életkedvem is elment. Folyamatosan teszteket töltetett ki velem és hülyébbnél hülyébb kérdéseket tett fel nekem. Olybá tűnt, hogy a reménytelenül depressziós kategóriába próbált be kategorizálni és mindenáron antidepresszánst írt volna fel nekem, amiről én hallani sem akartam, sőt. Miután karácsony előtt úgy búcsúzott el tőlem, hogyha „rosszabbul lennék”… ráébresztett, hogy vele nem kint vagyok a gödörből, inkább még mélyebbre süllyedek a slamasztikában. 

Magyarán érzékeny búcsút vettem tőle és lezártam magamban egy zűrös storyt. Kérem szépen, ennél kézenfekvőbb dolgok sem csak úgy zajlanak, hanem lesznek, vagy nem lesznek… 

Nem volt nekem időm sületlenségekre, miközben a mi kicsi fiúnk büfizése és bélmozgása remekül szuperált, felnőtteket meghazudtoló intenzitással.

A pihenőszékéből figyelt, két és fél hónaposan nyüszögött, énekre emlékeztető hümmögést hallatva, nagyon elfoglaltan barátkozva kis kezecskéivel…

Megkezdődött az első közös szilveszter esténk, minden extra nélkül, tökéletlenül, de annál nagyobb örömmel és lelkesedéssel. Az, hogy a másnapi lencsefőzelékhez se babérlevelem, se hagymám nem volt, igazán bagatell semmiség…