25. Bejegyzés - Tökéletes szülők szerencsére nem léteznek, de szerető szülők remélem, hogy annyian vannak, mint égen a csillag

Legalábbis én szeretnék ebben hinni, mert azt gondolom, hogy amíg szeretet van, minden lehetséges. Az a lényeges, ami belül lakozik, a többi egyéb csupán mulandó és feleslegesen lefutott kör. 

Hiszen egy kalandos gyereknevelésben, kudarcok és sikerek hullámvölgyein vándorolva, tökéletes szülőképet faragni magunkból szinte azonnali vereség. 

Ebből következik, hogy igenis bőven vannak kényes témák, amiket egyszerűbb nem tudomásul venni, mintsem szembe nézni velük. 

Kimondom kerek perec, hogy a szülés utáni szorongásról, depresszióról beszélek, amit gyakran jellemez pánikbetegség is. Tudom, hogy a téma a legnagyobb jóindulattal sem vidám, vagy kedvcsináló témakör, de aki átesett rajta, annak szerintem mindig könnyítést jelenthet, ha beszélhet róla, vagy tapasztalatot cserélhet. Sőt! Azt tudni, hogy nem vagyunk vele egyedül, önmagában is kapaszkodó, mentsvár, támasz. 

A legnehezebb része a beismerés és a tudatosság, ami valószínűleg az egyik legfontosabb lépés és egyben a leggöröngyösebb út a megfelelő szint eléréséig. 

Ellenkező esetben sajnos, addig söprünk a szőnyeg alá mindent, mígnem túl későn érkezik a segítség. Igaz, hogy valahol soha nincsen túl késő, relatív, hogy mihez képest, ám azért mindennek van jelentősége… 

Igenis hihetetlenül hatalmas mérföldkő, amikor eljutunk odáig, hogy belátjuk: lépnünk kell, segítségre van szükségünk. Legalább annyira magunkért kell gyógyulnunk, mint amennyire a környezetünkért. Nincs miért szégyenkeznünk, helyette inkább büszkének kell lennünk arra a bátorságra, ami elvezetett a tenni akarásig. 

Mikor kijöttem a kórházból sok negatív, számomra feldolgozhatatlan hullámmal tértem haza. Azt gondoltam, hogy minden lecsillapodik, ha visszatérek a megszokott környezetembe. Valóban megkönnyebbülés is volt végre elhagyni a kórházat, de amikor hazaértünk, eleinte ugyan „csak” fáradtságot éreztem, aztán egy hatalmas teher érzet uralkodott el a lelkemben, amitől egyre jobban kezdtem szorongani! 

A szorongás nyomottságot, félelmet és alvászavart eredményezett. Kétségbeestem! Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem vagyok önmagam. Ha voltál már hasonló vagy ugyanilyen helyzetben, akkor pontosan tudod, miről beszélek.

Szinte irányíthatatlan az az állapot, amikor elméletben tudod, hogy pozitív dolgok vesznek körül, illetve képes vagy beszélni is róla, hogy a te életedben kik és mik az értékes, létező emberek, körülmények, dolgok. Ám mindezeknek mégsem tudsz örülni, bármennyire is szeretnél! 

Mintha megszállták volna a fejedet, vagy negatív rezgéseket ültettek volna az agyadba.

Magyarul úgy igazán kívülállónak érzed magad és egyáltalán nincs kedved igazán semmihez.

Én még időben felismertem, hogy baj van velem: a rózsaszín köd távozott a látókörömből egy időre. Higgyétek el: teljesen mindegy, hogy milyen az egyéniségetek. A depressziónak semmi köze ahhoz, hogy egyébként határozott, szabad szájú, önálló emberek vagytok. 😅😋

Mert ebben az “ állapotban” sajnos nem lesz bennetek a magabiztosság szikrája sem. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint sem a bennem elhatalmasodó érzés: képtelen voltam egyedül bárhová is menni. 

Miközben kezdettől fogva imádtam a kisfiamat, finoman szólva inamba szállt a bátorságom, rendesen berezeltem és rettegni kezdtem a felelősségtől.  Erre szokták azt mondani, hogy „SZAR ÜGY”.  

Még a helyesírás ellenőrző sem ismeri fel, jellemző. Nos, én nem voltam hajlandó homokba dugni a fejem, felvettem a kesztyűt. A tettek mezejére léptem és ellátogattam egy kineziológushoz.

Halkan megjegyzem, hogy innentől kezdve, nem megyek át egy mélyen depresszív hangvételbe, helyette inkább őszintén kitárulkozom, hogy megmutathassam, természetesen elhagyva minden unalmas közhelyet: MINDIG VAN REMÉNY.