27. Bejegyzés - Álmomban sem gondoltam volna, hogy a baba pihenőszékét fogjuk a leggyakrabban igénybe venni, mármint nem mi, hanem természetesen Bence

Egyenesen imádta, ellentétben az ágyával, amiből szépen lassan, de biztosan kiszoktatta saját magát, nagyon cselesen. Olyannyira rafináltan, hogy azonnal szinte észre sem vettük. Aztán mire feleszméltünk már késő volt: minden következetesség ment a kukába, nesze neked tökéletesség szindróma. 

Az úgy volt, hogy megsajnáltuk, vérzett a szívünk érte, elnézve, hogy nyugtalanul kapálózott elég egyértelműen utalva nem titkolt szándékára. Eleinte egyre gyakrabban kötött ki a pihenőszékében, aztán még sűrűbben a karjainkban. 

FELEMELTÜK, KÉZBE VETTÜK, RINGATTUK, BABUSGATTUK és végül, de nem utolsó sorban az alattvalóivá váltunk. 😁 

Ennél már csak az a durvább, amikor első találkozásunk alkalmával a körzeti doktornője is csak annyit kérdezett: „Jól látom, hogy Bence a főnök?” 👮

Hát legyen, de azért sohasem volt rossz dolgunk mellette, akárhogy is nézzük…

Végeredményben nagyon emberközeli és megható volt az, ahogyan szívből igényelte a törődést és minden pisszenésében tapintható volt ragaszkodása. Nem beszélve arról, hogy nekünk is mennyire tudott hiányozni aktívan gügyögő hozzászólása, amit csak akkor nélkülözött, ha éppen aludt. Ennek ellenére nyilvánvalóan lehetetlenség volt 24 órában kézben tartani. Mondanom sem kell, hogy bizonyos dolgokat meg kellett otthon csinálnom annak érdekében, hogy ne egyen meg minket a kosz, legyen tiszta ruhánk és a hajam se lógjon szénaboglyaként „mert megérdemlem.” Amire erősen céloztam azt úgy hívják, hogy sampon, tusfürdő, szempillaspirál, szemceruza, rúzs és társai… Egyszóval szerettem volna valahogy kinézni, mert jobban esett utána tükörbe néznem, ami határozottan javított a hangulatomon is. 

Egyébként a lelkiállapotom sokkal jobban festett, sőt újra kezdtem örülni az élet apró dolgainak is, habár úgy hullámzott a kedélyállapotom, hogy ahhoz képest egy viharos Balaton part, kutya füle, azért ott voltam a szeren. Viszont az arra való képességet egyszerűen nem sikerült elsajátítanom- egyébként a mai napig sem - hogy bizonyos dolgokon ne húzzam fel magam. Ha egy napon feltalálnak egyfajta agyban szelektálásra bekódolható szűrőt, akkor talán sikerülhet kizárólag azzal foglalkoznom, amivel valóban érdemes!

Ennek hiányában mély levegő, tízig számolás, boksz zsák, vagy egyszerűen csak fej a homokba, nem tudom, mert nálam egyik sem működik. 

Ámde mindent felülírva, büszkén kijelenthetem, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatos aggodalmas gondolatok elűzésével remekül kezdtünk haladni, még azon is túl… 

A titok abban rejlett, amikor első pontként megértettük, hogy a legfontosabb annak tudatosítása:  NEKÜNK MI A JÓ ÉS HOGYAN JÓ. Nem másoknak kell, hogy megfeleljen és jó legyen, hanem a benne részt vevő személyeknek. Mindegy mi a trend, abban az esetben, hogyha nekünk nem válik be és nem érezzük benne jól magunkat. Ergo arról van szó, hogy a mi babánknak úgy volt jó, ahogyan mi csináltuk, mások tanácsai azonban nem váltak be. 

Sokáig rosszul és alig aludtunk, folyamatosan figyeltük, hogy Bencével minden rendben van-e, miközben ő is gyakran felsírt.  

Aztán a megváltás attól a naptól kezdve következett be számunkra, amikor Bence köztünk aludt el a pihenőszékében, természetesen a derekát kímélő pozícióban. Onnantól egyetlen egyszer ébredt, egyébként átaludta az éjszakát, nem beszélve rólunk, akiknek életébe már majdnem visszatért az alvás fogalma. Némi túlzással, de azt kell, hogy mondjam, sokkal nyugodtabban aludtunk attól a tudattól, hogy közvetlen közelünkben hallottuk Bence szuszogását. 

Tudom-tudom, hogy nem következetes, de kerek perec kimondom: mi nem is akartunk másoknak példát statuálni. Egyszerűen csak arra koncentráltunk, hogyan tudnánk javítani mindhármunk körülményein. 

Az akció sikerrel zárult, hiszen Bence és mi is boldogabbak lettünk, ennyi az egész. 

Úgy döntöttem, mától itt alszom...