28. Bejegyzés - Gondoltátok volna mennyire könnyű túlzásokba esni, amikor az anyai- apai üzemmód hatalmas szívvel dobban?

 

Magától értetődő, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy a baba igényeit kielégítsük, miközben olyan elfogultak vagyunk, hogy rajtunk kívül még egy tudatlan szem is áthatóbban lát át a szitán. A jelenség teljesen normális, ettől vagyunk mi természetes naivságunkkal a legalkalmasabbak egy szülői tisztség betöltésére. Na, de azért eljön az a nap, amikor érezzük, hogy elszaladt nélkülünk, nem pedig velünk a ló. Azaz nem feltétlenül minden felbátorodott sírás jogos, van, ami egyszerűen csak egyfajta semmi sem jó nyafogós bömbölést takar.

Mondanom sem kell, hogy egy rózsaszín ködben igazi kihívás megtalálni azt az arany közép utat, amit egyetlen radar sem jelez és nincs az a rendszer, ami garantálja, hogy mindvégig azon a járt úton maradunk, amin egyszer véletlenül sikerült eligazodnunk. 

Szóval egyszer volt, hol nem volt nekünk is néhány nevelési stratégiánk, amit éles látókörünk szült. Azt hiszem abban a néhány tovaszálló percben, amikor látszólag bekeményítettünk, ráébredve arra, hogy a mi Bence babánk átvette az irányítást. Úgy vezetett minket az orrunknál fogva, hogy az már majdhogynem vér ciki volt. 

Amikor tele volt a pocakja, semmije sem fájt és még több funkciós ringatásban is részesítettük, addig színlelte az alvást, mígnem bedőltünk neki és győzelemittasan letettük aludni. Ám drága kicsi fiúnk rácáfolt a módszerünk hatékonyságára és elég nyilvánvalóan a tudomásunkra hozta, hogy a karunkban lógva tervezte a pihenését. Ez volt az a pont, amikor muszáj volt rászoktatnunk arra, hogy a mi közelségünktől néhány lépésnyire is képes legyen aludni és elfogadja a rendszert. 

Egész egyszerűen, hosszútávon lehetetlenség lett volna teljesítenünk, hogy órákon át, ergo amíg fel nem ébred, tartsuk a karjainkban. Mindent vagy semmit elven letörtük azokat a picike szarvakat, de sok más területen, ténylegesen a kényelmi és jól működő rutint hagytuk, hogy menjen a maga útján. BIZONY MÉG AKKOR IS HA A NAGY KÖNYVBEN MÁS VOLT MEGÍRVA. 

Szó mi szó, egyébként is a lelkiállapotom erősítésének egyáltalán nem kedveztek a kéretlen jó tanácsok, amik ilyenkor száz százalék, hogy lépten - nyomon ott voltak… A három kismalac Farkasa is lefújta az ingatag falakat, egyetlen szusszanásra. 

Nyilvánvalóan ma már tudom, hogy egy tökéletesnek álcázott fantázia világ soha sem reális, vagy hű önmagához, így nem állja meg a helyét, de akkor mindent annyira véresen komolyan vettem.

Bár számtalan dolog kezdett rendeződni bennem és sokat javult a hangulatom, de hosszú és lassú volt az út az elveszettnek hitt belső harmóniámhoz. 

Egy dolog biztos: Egy lelki válságot időben meg kell kezdeni legyőzni, még akkor is, ha első nekifutásra szinte lehetetlennek tűnik. 

Bevallom töredelmesen és nagyon őszintén, hogy nálam a kezdeti helyzet olyan szorongással kezdődött, amiben sem enni, sem aludni nem tudtam rendesen. Nagy volt rajtam a nyomás attól a tudattól, hogy egy kicsi életéért felelek, holott végtelenül hálás voltam érte, hogy Bence anyukája lehetek. 

Mégis biztatni tudok hasonló cipőben járó Édesanyákat és mindenki mást is, aki depressziótól szenved, hogy különféle módszerekkel ugyan, de mindig van kiút!

Eleinte minden naptól féltem, aztán egyszer csak alig vártam, hogy másnap legyen, újra és újra magamba szívva Bence mosolyát. Rituálévá vált köztünk, hogy együtt kávéztunk az ágyban, én ittam, ő pedig gügyögött hozzám megállás nélkül. Micsoda kiegyensúlyozott reggelek voltak azok! Feltöltöttem magam egész napra, tartott, amíg tartott és le nem merült bennem az elem, de az már legyen az én bajom.