13. Bejegyzés - Figyelembe véve, hogy a gyomorégésem kitartóan belead anyait- apait, reklamálni fogok, ha Bence ezek után netán nem hatalmas hajkoronával fog születni

Azt hiszem megfordult a kis erőművész, mert a lábmunkái más területemen öttusáznak. Mintha a méhemet nyomná a fejecskéje, mert a pisilési ingereim brutálisan elszabadultak. Ha ez így folytatódik, lassan nekem lesz szükségem pelenkára, mert fogalmam sincs arról, hogy mikor merre indexeljek, ha rám tör a létező, vagy nem létező üríthetnék. 

Ma reggel még egy érzéki csalódás áldozata is lettem, teljes mértékben megvoltam róla győződve, hogy lejjebb került a hasam. Aztán sikerült magam megnyugtatni, hogy a tükör nem hazudik, minden a régi. A pocakom sehová sem szállt le, inkább csak továbbra is szemtelenül terjeszkedik az egész életteret uralva. 

De ha már eljátszottam egy villámgyors szülőszobai pánik helyzetet, akkor úgy gondoltam hallgatok az égi jelekre és nekiállok összerakni a babakelengyét. Okozott egy kis fejtörést, hogy mit hogyan célszerű, próbáltam koncentrálni, hogy véletlenül se felejtsek el semmit. Merthogy kifejezetten utálok több napra pakolni. Stresszel.  Mikor nyaralni megyünk akkor is húzom-halasztom, aztán szöszmötölök vele és végül teljesen elszívja az összes energiámat egy bőrönd, mint valami energiavámpír! Hát még látva azt, hogy Robi pikk-pakk, lazán összepakol. Egyáltalán nem csinál ügyet az egészből.

Na, ettől aztán még inkább megrögzött lúzernek érzem magam. Mindennek tetejében végképp ledobom a láncot annál a kérdésnél, hogy készen vagyok-e már? A stressz hormonjaim termelődése megsokszorozódik, miközben úgy érzem magam, mint egy erős paprikát nyelt húsleves… 

De ha már alapvetően az elindulásnál tartunk, úgy általában bárhová is, akár csak egy sarokkal arrébb, nálam már az sem zökkenőmentes, sőt. Ámbár ha mégis képes vagyok példás pontossággal elindulni és megérkezni, akkor meg tuti, hogy piros hó esik, vagy a Pápa aznap érkezik a fővárosba. 

Nagyjából így volt abban az ominózus esetben is, amikor Robi fél kilencre vitt vérvételre. Nagy dugóba keveredve, viszonylag szerencsésen értünk célt, tíz perces késéssel. A váróterembe esve természetesen sokan tolongtak, minden ülőhely foglalt volt. Izgatott kíváncsisággal teszteltem, hogy vajon mi fog történni. Büszke lehetek-e arra az igazságosztó hősre, aki a tömegből felállva egy terhes kismamának felteszi a nagy kérdést: „leül”? 

Mielőtt azt gondolnátok, hogy volt ilyen köztük, eloszlatnám szikrázó reménysugaraitok fényes üveggömbjeit. Egyetlen ember sem volt az időzónában, akiben felmerült, hogy esetleg jóindulatúan feltegye nekem a mindent elsöprő szót!

Félretéve a csalódásomat, a lényeg az, hogy a vizsgálat rendben lezajlott, túléltem a megpróbáltatásokat. Annak végeztével pedig teljes élvezettel adtam át magam egyfajta cukor sokknak, ami még csak bűnözésnek sem számított ebben az esetben. Egyébként a CTG-re kérték, vagyis még jót is tettem azzal, hogy kedvemre ettem.

Utána teli gyomorral, kellő koffein dózisban nem volt más hátra mintsem Bencétől várni az aktivitást. Szívműködése tökéletesen ment a maga ütemében, ám megmozdulni csak hosszas unszolásomra volt hajlandó. Miközben a cukros Colával bolondítottam meg, próbáltam megpuhítani és meggyőzni az együttműködésről. Egyszerűen közöltem vele, hogy az apjának hamarosan dolgozni kell mennie, szóval legyen szíves produkálni valamit. Nem sokkal ezután szép lassan mozogni kezdett. Micsoda együtt érző lélek, most mondjátok meg.