10. Bejegyzés - Kár is lenne ámítanom magam, hogy mennyire kőkemény és magabiztos vagyok. A valóság az, hogy számtalanszor olyan mértékben elfog a para, hogy már nagyobb pánikban nem is lehetnék…

Azt szokták mondani, hogy alapvetően kétfajta embertípus létezik. Az egyik az, aki még a saját tükörképétől is abszolút belelelkesül, annyira pozitív. A másik viszont, aki a saját árnyékától is megijed és gyakran önmagában sem képes megbízni, nemhogy másban. Na, ez az igazi életrevaló világjáró lennék én fél lábbal a szülőszoba ajtajában.

Ettől függetlenül szemrebbenés nélkül van képem azt mondani, hogy szeretném megállni a helyem és szeretnék legjobb tudásom szerint jó anya lenni. Továbbá megpróbálnám jól beosztani az időm és megmutatni a legnagyobb hitetlenkedőnek, önmagamnak, hogy mindent kézben tartok! 

Ez az alaphelyzet, ugyebár az, amit minden kismama remél, óhajt, kíván. Viszont mivel TERHESEK vagyunk egek ura, áldott állapotunk annyit tesz, hogy nincs két olyan nap, két olyan óra, vagy két olyan másodperc, amikor egyformán és kiegyensúlyozottságunk teljében masszívan ugyanazt érezzük és gondoljuk.

Van az a rossz passz, finoman szólva, a hisztérikus kísértet, aki belénk rakja az ideget. Nos, olyankor sorra döntenek le a lábadról a totálisan megsemmisítő, lelombozó képzelgések. Ne add fel! Túl leszel rajta. Egyébként is mi a legrosszabb, ami történhet veled adott esetben?

Talán egy hálóingben rohangáló, kócos hajú, szőrös, hónaljszagú anyuka leszel, akin gyakran a tegnapi fehérneműje van. Aki délután azon kapja magát, hogy még nem mosott fogat és a gyerek lebüfizte a haját. Aki minden alkalommal síró görcsben tör ki, mikor rááll a szobamérlegre! Nos, ha a legrosszabb rész ennyi lesz csupán, akkor nincs mitől tartanom, bagatell. 😂

Állítólag a napirend a titka mindennek… Ha így van, akkor nagy slamasztikában vagyok egyébként, mert erős kétségeim vannak, hogy ilyen komolyságú és trendi dologra képes leszek…  

Bár igaz, hogy már most rengeteget változtam. Lelkemben és testemben olyan kiismerhetetlen átalakulások mentek végbe, melyeket szavakban kifejezni semmitmondó lenne. Még talán megfogalmazni sem lehetne egyértelműen tisztán.

Milyen érdekes, hogy egy életen át lehetünk saját magunk számára idegenek, ha önmagunkon kívül, senki mással nem kell igazán törődnünk. Ápoljuk ugyan a kapcsolatainkat, szeretünk és szeretve vagyunk, de másképpen. Elbújva és óvatosan, átgondoltan, vagy kétségek között. Ám mikor felelősek leszünk egy pici babáért minden egészen más lesz! 

Magunkat adjuk oda és magunkból kell adnunk addigi egész világunkat! Onnantól áldozatokat hozunk és az áldozatokat áldásnak érezzük. Azon a ponton érkezünk el arra a szintre ahol képesek leszünk rá, hogy meglássuk magunkban azt az elnyomott énünket, akit sokkal jobban fogunk szeretni, mint valaha bármikor.

 Hiszen szeretnünk kell és elfogadnunk ahhoz, hogy odaadjuk örökre, annak, akinek mi leszünk egy élet létrehozója, akinek a legnagyobb szüksége lesz rá: a gyermekünknek. Vele ketten leszünk együtt egy egész. De, hogy ez a hosszú és szaggatott gondolatmenet tényleg belőlem jött? Atya ég! 👼