38. Bejegyzés - Hiszti, vagy nem hiszti, ez itt a kérdés

A négy hónapos baba önkifejező sírása még korántsem sorolható eme kategóriába. 

Több év távlatából visszatekintve határozottan vissza könyörgöm azt a könnyebbik időszakot, amikor Bence erőteljes és kitartó toroksírással jelezte, ha éhes, fáradt, társaságra vágyik, vagy fáj valamije, netán szeparációs szorongással küzd. 

Természetesen kezdetben az jelenti a kihívást, hogy milyen mértékben tudjuk a fülünket hegyezni. Mennyire hatékonyan kapcsolunk, értelmezünk, fejtjük meg a néma testbeszédet, vagy válunk képessé némi gondolatolvasásra. Nyilván van, amikor egyértelmű, hogy az evésnek, alvásnak, fáradtságnak jött el az ideje, ám a helyzet korántsem ennyire együgyű. 

Nálunk is szükség volt olyasfajta összekapcsolódásra, ami által a babánk jelzéseit csak mi, a szülei értjük, hiszen nem általános dolgokról van szó. Mi több egyedi, személyre szabott trükkökről, bevált praktikákról, módszerekről árulkodik a tarsolyunk.  

Szóval, igen, egy percig sem állítom, hogy mindez könnyű és csak a létszükség kielégítésére lenne korlátozva. Ellenben ami később, nagyjából két éves korától következik be az egy külön felvonás, átlépés a következő szintre. Mérkőzés az elszántságról, idegharc a fennmaradásért. 

Finoman szólva dackorszaknak nevezték el, de én inkább azt mondanám, hogy az örökös harc hiszti korszaka. Ha csak hallasz róla és még csak nem is sejted miről van szó, túlzásnak és legendának gondolod, naivan megfordul a fejedben, hogy majd te megmutatod. Azt hiszed, hogy te ugyan soha, nálad bizonyára soha, azaz veled kizárt, hogy megtörténjen… 

Emlékszem, amikor a kineziológiásnál folytatott beszélgetés kapcsán, fel lettem világosítva arról, hogy a baba sírás miben különbözik a dackorszakos hisztitől. 

Ellenben az elméletben hallottak, meg sem közelítették azt, amit a gyakorlatban tapasztaltam. Onnantól pedig elkezdődött az újra tervezés, próbálkozás, következetesség sutba dobása, menekülés utáni vágy egy lakatlan szigetre.

Azért egyenlőre annyira még ne szaladjunk előre. Térjünk vissza azokra a jó kis pürés táplálkozási mágiákra. 

Először is a százforintos boltban beszereztem egy jól funkcionáló üvegreszelőt, hogy egy édesebb alma pépesítésére beüzemelhessem. 

Azt kell mondjam, hogy Bencénél határozottan átment a rostán, sőt. Még engem is ráébresztett arra, hogy ilyen kalória szegény nasit bármikor bevállalok, függetlenül attól, hogy a fél fogamra sem elég.  A sikeren felbuzdulva az almalé gondolatával is eljátszottam, ha már a harmatcseppnyi citromlé amúgy is bevált a gyakori csuklás elmulasztására, ki tudja. 

Egyébként a hozzátáplálásnál kilyukadva, még csak annyit fűznék hozzá, hogy a Rossmannban ismét sütőtökös agymenésem vetettem be, ezúttal burgonyával keresztezve. 

Nem tudom honnan jött az a visszatérő mániám, hogy a sütőtök mindenképpen szerepeljen az étlapunkon, mindenesetre feleslegesen törtem magam vele. A tök egyszer és mindenkorra visszautasítás tárgya lett, mármint étel formájában... Talán végre fel is fogtam, hogy el kell engednem a tányérról más irányba. 

De volt itt még más is bőven. Mint például a konyhám felszereltségének redukált állapota, ahová a bekerült almareszelő azonnal krumplinyomó után kiáltott, nem beszélve a konyhai késeink szégyenteljes állapotáról. 

Baba mellett tehát nemcsak az öblítő, mosószer és szemetes zsák fogyott rohamos ütemben, hanem a konyhám fukarsága is gyorsan kibukott. 

Mindeközben maga az alvás minimális lecsökkenése nemcsak kívülről, de belülről jövő változásokra is késztetett. Meg akartam állítani a szemem alatt elszaporodó karikák gyorshajtását és felvenni a versenyt fáradt arcbőröm burjánzásával. 

Akkor kezdtem úgy igazán megállíthatatlanul hidratáló krémet, ránccsökkentő regeneráló arckrémet, szemránckrémet, testápoló krémet, kézkrémet, intim mosakodó gélt használni. Tiszta arcbőrrel feküdtem le aludni és közben elhitettem magammal, hogy én mindent megtettem.