34. Bejegyzés - Voltak és vannak dolgok, amikre valószínűleg soha nem voltam és leszek képes…

Nem tudok érdekből puncsolni, az eszemre hallgatni a szívem helyett, könnyen beilleszkedni és alkalmazkodni, illetve kényes témákkal hideg fejjel előrukkolni. 

Márpedig ezúttal az következik, hogy néhány dolgot szeretnék tisztázni, bár valójában ki is hagyhatnám, hosszútávon rossz döntés lenne. Akkor ugyanis a blogom egyáltalán nem lenne sem hiteles sem a későbbiekben néhány ponton érthető. 

Tehát bármennyire is egyszerű és kézenfekvő kizárólag érintőlegesen írni a kellemetlenségekről, lehetetlen és valótlan állítás lenne azt mondanom, hogy a mi családi hátterünk tökéletes. Sőt olyan csatabárdról van szó, ami a mai napig nincs elásva és tartok tőle, hogy nem is lesz. 

Életem legelső hosszú párkapcsolata után, ami hat és fél évig tartott, évekig kitartóan kerestem egy normális társat, mindhiába. Egyik kaland követte a másikat, hibbant, komolytalan, kattant, klinikai eset, „kitalált” férfi személyiségek képében. Szerintem rengeteg féle és fajta zseniálisan vaklárma, kezdetben eredetien hihető fazonokkal ejtett pofára a sors. 

Naiv kislányból egy-kettőre cinikus, kiábrándult, gyanakvó nővé váltam. Valóban és nagyon komolyan elengedtem azt a görcsöt, hogy találni fogok valakit, akivel lehet bármit is kezdeni…

Itt jön képbe az a sorsfordulat, ami nálam abszolút megállja a helyét. Mondhatni az én esetemben ugyanis megismétlődő jelenséget képvisel. 

Meglepő lehet, de egyáltalán nem a vonzás törvényére gondolok, éppen ellenkezőleg… 

Az elengedés igazsága, a görcs feloldása, azaz a lemondás olyasmiről, amit nagyon szeretnél, azt jelenti, hogy átlépted a saját szintedet. 

Ilyenkor valamiféle szabad és pozitív energiák szabadulnak fel, amik elképesztő következményeket eredményeznek. Nálam is valami hasonló történhetett, ugyanis nem sokkal ezután ismertük meg egymást Robival. Ráadásul a szülei annyira hihetetlenül szimpatikusak voltak, hogy az nemcsak elképesztő megkönnyebbülés volt számomra, de valami pluszt adott hozzá a kapcsolatunkhoz. Ám, hogy a tündérmese mégse maradjon gonosz mostoha nélkül, nesze neked Hófehérke… 

Robinak volt egy öccse, aki nagyon őszintén, már a létezésemért utált. Jól emlékszem, hogy a bemutatkozásunknál, lelkesen ráköszöntem, mire ő elfordította a fejét. 

Gondoltam is magamba, hogy bár soha nem voltam egy társaság középpontja,  azért, ekkora rokonszenvet talán még senkinél sem tudtam produkálni első blikkre. 

Hagyjuk, hogy utána mennyi csip-csup dolog adott még okot arra, hogy a féltékeny „Öcsi” számára képviselhessem a szükséges rosszat… Úgy gondolom, hogy a story szempontjából ez a része lényegtelen is. A fordulat sokkal inkább onnan következett be, amikor terhes lettem. Attól kezdve már volt egy olyan szál, ami megmásíthatatlan: Egy baba a pocakomban, ami úgy általában a kőszívű ember fiait is kenyérre keni, kivéve ominózus esetünket. 

Itt már sajnos egyre inkább előbukkant a családon belül, hogy milyen mértékű a kivételezés, nincs rátaposva a fékre, nincs meghúzva a határ. A kisebbik testvér mindent tehet, Robi viszont minden körülmények között ismeri az alkalmazkodást, mint olyat. Avagy tipikus esete annak, amikor az Ég és a Föld találkozik, de nincsen közös univerzum…

Azt hiszem a tetőfok annál a pontnál volt tapintható, amikor „Öcsi” az esküvőjére elfelejtett meghívni engem, hoppáré. Hogy is van ez? Hogy szól az illem?  Bizony a hatalmas igazság érzetemet tépázta meg, hogy a szülei gyakorlatilag kisebb harc után annyiban is hagyták a dolgot. Miközben én már terhes voltam, „Öcsi” Robit kérte fel tanúnak, de hozzátette, hogy az én jelenlétemre nem tart számot. Szerinte, Idézem: „Azt hívunk meg az esküvőnkre, akit szeretünk.”

Képzeljétek el, mi meg, teljesen kézenfekvőnek gondoltuk, hogy ketten megyünk, amíg véletlenül ki nem derült, hogy tévedtünk… Mint amikor azt hiszed, hogy az egyik pár zokni után, fel kell húznod a másikat is, de nincs szükség rá, pedig együtt teljes. 

Hozzáteszem, hogy egyáltalán nem kicsattanó örömmel mentem volna, de Robi miatt kutya kötelességemnek éreztem. Eszembe sem jutott, hogy megúszhatom, pedig „Öcsi”már kifundálta, hogyan lehet a bátyja gyermekét váró nőt végképp kiiktatni…

Mindenki vonja le a szükséges következtetéseket, tanulságokat és képzelje bele magát a helyembe…

Így indult a változás, aztán jött a többi egymás után. A vajúdásom otthon, amikor „Öcsi” egy szinttel alattam bejárati ajtó készítéssel csinált nyugodalmas aláfestést. Vagy amikor a nagyszülők gyakran a szemük fényét ugrálták körül, ahelyett, hogy az unokájukat rajongták volna körbe. 

Szépen- lassan, de sajnos biztosan megváltozott a kapcsolatom az anyósommal és apósommal, akiket korábban életem fontos részének, lelki támaszomnak tartottam nagy büszkén. Nyilván sértődések, nézeteltérések mindig is voltak, de soha semmi komolyabb, vagy mindent eldöntő vitáról szó sem volt. Bence születése előtt pár hónappal, illetve világrajövetele után valami azonban végleg megváltozott… Már nem lehetett átugrani a nézet és személyiség béli, gondolkodás béli különbségeket, jöttek csőstül. A részletekbe most azért sem megyek bele, mivel nem lenne tárgyilagos… Különféle eseményeknél folyamatosan kibukhat ez-az, ha úgy dobja a gép. Viszont ha nem muszáj, akkor eszemben sincs gyakran előhozakodni hasonló családi perpatvarral. Kivéve, ha bármilyen eseményt és történést érint, meghatároz… Leszámítva a tényt, hogy alapból mindent átír az, amikor nagyszülői segítségre nem támaszkodhat az ember. 

Vannak dolgok, azonban amiken nem tudunk változtatni, ha csak nem vagyunk, Óz, a nagy varázsló… Hmm. Azért egy napra belebújnék a bőrébe, azt hiszem.