45. Bejegyzés - Anyaként blogot írtam és vlogot néztem…

Egyébként fogalmam sem volt róla, hogy létezik egyáltalán hasonló, viszont szó szerint belefutottam. 

A szoptatásra kerestem rá, hátha találok róla valamilyen gigantikus jó tanácsot, ami részben sikerült is egyébként, kár, hogy már késő bánat volt, mivel az én esetemben hiába is alkalmaztam volna. Bence akkorra ugyanis már eleve a tápszeres üvegre volt rákattanva, nem pedig a melleimre. De mindegy is, nem erről szeretnék unalmas sajnálkozások közepette hosszasan keseregni. 

A lényeg, hogy nekem gyakran segített az, amikor olyan anyukák videóit néztem, akik emberközeli szituációkban, közvetlen hangvételben mutatták meg milyen is baba mellett az élet. Olyan alapvető és egyszerű, természetes életjelenségek keretein belül, melyek hétköznapi dolgokról szólnak és semmiképpen sem hamiskás családi életről. Nyilvánvalóan jól esik azonosulni, hasonló cipőben járó anyukákkal, ráadásul motiválva érezhetjük magunkat általuk, de azért azt tudnunk kell, hogy tíz perces, vagy akár fél órás videó összeállítás soha nem fog tudni mindent teljes valójában tükrözni. Ettől függetlenül tud adni pluszt, egy kis kikapcsolódást és némi energia bevitelt, támaszt, sőt még pozitív visszajelzést is arról, hogy nemcsak mi hullunk naponta darabokra… 

. 

Na, de lyukadjunk ki oda, hogy jól tudom ám mi az igazság. Nagyon sokan vannak azok, akiknek az égvilágon semmi türelme nincsen hozzá, hogy blogokat olvassanak, kivéve talán az enyémet? Hmm

Mert itt vagy, aminek nagyon örülök, nem mellesleg. Viccen kívül igazán nincs könnyű dolgom. Már akkor sem volt, azóta sincs, hiszen egyértelműen nehéz fába vágtam a fejszém. 

Embereket próbálok megszólítani, miközben szeretnék számukra szórakozást, érdekességet, talán még tanulságot is nyújtani. A világért sem vontatottá és főleg nem unalmassá válva, mégis a valódi gondolataimat tenni bele és hozzá. Egy videót sokkal gyorsabb és kézenfekvőbb megnézni, mint a szemet fárasztani betűkkel és szavakkal. Ebben a rohanó világban, egyre csökken az a tevékenység, ami nemcsak arról szól, hogy ülni és nézni, hanem figyelni és gondolkodni. Hozzáteszem, hogy nálam nem volt kérdés a műfaj, mivel soha életemben nem szerettem szerepelni, ellenben írni annál inkább. Tehát itt vagyok, ragyogok, kitartóan és töretlenül, lesz, ami lesz. 

És ha már itt tartunk, folytassuk azzal a bizonyos bűvös női kézzel, ami a jelek szerint még néhány dolognál hasznos lehet…

Például abban az esetben, ha valami eltűnik, végleg és teljesen… 

Nálunk ez akkor is bekövetkezett, amikor Robi egy nap kereste az autós papírjait, amit végül nekem sikerült megtalálnom. Ugyanabban a szekrényben volt, amiben előző este „még nem.” Szóval igen, mi sem bizonyítja jobban azt, hogy egy nő igazán képes megtalálni olyan nyoma veszett legendákat, ami a férfi számára „nincs ott”, ahol egyébként van. 

Viszont emellett, amikor a kabátjaimmal terjeszkedtem és azt gondoltam észrevétlenül költöztem be Robi szekrényébe, korántsem ment minden annyira természetesen. Akkor bezzeg elhangzott a kérdés, amitől köpni - nyelni nem tudtam: „Egyébként mit keresnek nálam a kabátjaid?” Ennél a pontnál hagytam egy kis feldolgozási időt, mialatt elkalandoztam valami egészen másfelé. A bőröndömmel való találkozás rádöbbentett arra, hogy mintha csak pár hete lett volna… Visszaemlékeztem, amikor a szüléshez készítettem mindent össze és lázas bizonytalanságban pakoltam bele. Mintha visszamentem volna az időben, pedig akkor már öt hónapja egy csodálatos kisfiú anyukája voltam. 

A mai napig sem tudom, hogyan lehet egy baba mosolyában akkora erő, ami bármilyen mélységből kiránt és tovább visz tűzőn- vízen át. Igazat adok annak, aki úgy látja, hogy a mosoly orvosság, feloldozás, remény, menekülés. Nincs kétségem afelől, hogy a leghatékonyabb módszer szinte bármire. Természetesen csak abban az esetben, ha őszinte és mélyről jövő. Ha jelentőségteljes, felszabadító és felszabadult. Semmiképpen sem erőltetett vigyorgás, mű mosoly, vagy buta vihogás. 

Ne ijedjetek meg, nem lettem életmód tanácsadó, vagy pszichológus. Akkor futott mindez át az agyamon, mikor Bencével, egy alkalommal bementünk a Hádába…

Már én is türelmetlen voltam, mivel Bence bekakilt, nyűgös lett, vagyis már nagyon mehetnékje volt. Aggódtam, hogy mire hazaérek, keserves sírásba kezd, amikor is én kétségbeesek és tehetetlennek érzem majd magam. Szerencsére nem ez történt, útközben elaludt, sorban álláskor viszont nyűglődött még. 

Állt mögöttünk egy néni, szigorú tekintete ellenére, megcsodálta Bencét, mint nagy büszkeségemre általában mások is. Valahogy akkor mégsem hiányzott nekem a szokásos ováció, hogy “ Jajj, de aranyos baba, milyen nagy haja van, de szép!” Ám a néni cuppantott Bencének, mintha tudta volna, hogy Bence mennyire élvezi az arcmimikázást, vagy a különféle csücsörítős hangokat. Itthon folyamatosan idétlenkedtem neki hasonlókkal…

Bence elmosolyodott, én kicsit felszusszantam, a néni pedig felbuzdulva ezen, beszélni kezdett hozzá, egymást figyelték. Az egésznek az lett a vége, hogy végül rendkívül hálás voltam a nénikének, de főleg meglepett általa. Nem gondoltam volna, hogy komor tekintete mögül egy meglepően jó humorú ember bukkan majd elő. Egyszóval csak mosolyogtunk mindannyian és ettől egy pillanat alatt megkönnyebbültem!