10. Szösszenet - Itt ez a jó kis fotel...

Mi lenne, hogyha másznék rajta egyet? 🤪

Bence megtette. Mászott rendületlenül ágyra, asztalra, kádra, székre. Nagyon akart mászni, megállìthatatlanul ment, értelemszerűen mindig felfelé, hiszen vele egy síkban még nem találták fel a légmászást. Azt hiszem ez volt a mi szerencsénk, mert bizony így is nagy volt a kihívàs. Mindig rajta kellett tartanunk azt a bizonyos harmadik léleklátó szemünket is. Főleg azért is mert a mászás mellett még ajtóra és ablakra csimpaszkodásban is nagy volt. Sőt, az ajtón konkrétan lógva hintázott ami gyakran kiverte nálam a biztosìtékot...
De egyenlőre maradjunk a mászásnál, ami Bence esetében mondhatni létszükséglet volt, a motiváló tényezők pedig szinte özönlöttek csőstül.👍 Őszintén szólva nem voltam nyugodt, tekintve, hogy kislány koromban egy fotelból leesve törtem el a kulcs csontom. Szóval voltak fenn tartásaim, gyakran megállt bennem az ütő és akkor még naivan azt hittem rosszabb már nem is lehetne... Pedig dehogynem, hiszen mindig van feljebb.😂

Mindezek tudatában tehát ki kellett találnunk valamit, mert a kisfiúnkat megállítani nem lehetett, az ágy és a fotel azonban végül már a napi kalandtúra részese lett. Nem volt mit tenni: Bencét mielőbb meg kellett tanítani mászni. Robi naponta többször gyakorlatozott vele és sajátos mászó oktatásán lerántotta a leplet a balesetmentes mászás kiküszöböléséről. Bence természetesen átment a vizsgán, gyorsan tanult, ami rövid időn belül meghozta számunkra a megnyugvást. Legalábbis részben, teljesen nyilván egy élet is kevés lenne hozzá. De fogjuk rá, hogy nyughatatlan kisfiúnk onnantól kezdve nemcsak felfelé tudott mászni, mi több, azt is elleste mesterétől, hogyan tegye a lábát lefelé jövet. 🙏
Tény, hogy a szóban forgó fotel számomra a mai napig kedvenc maradt. Lehet kopott, foltos, vagy porszìvózás előtt morzsás, minden esetben kedves emlékeket ébreszt bennem. ❤️