44. Bejegyzés - Pici baba mellett magadra is időt fordítani nonszensz?

Természetesen számomra is maga volt a kihívás, de mindvégig kísérleteztem. Tudtam, hogy minden nehézségével, valahány kényelmetlen testhelyzetével együtt, keresztül- kasul, vagy félbehagyva, csak azért is szükségem van arra, hogy írjak.  

A séta és az olvasás a kikapcsolódást és a feltöltődést jelentette számomra, a kirándulásokkal, csavargós hétvégékkel együtt. Az írás viszont a gondolataim megfogalmazódását, felismerését és a kiteljesedését adta meg nekem. Mindezek mellett pedig ott voltak a tornázási kísérleteim, amik az esetek többségében, egyre inkább jól estek, testemnek-lelkemnek egyaránt. Igaz, hogy heti háromszor fél óra elosztása úgy nézett ki, hogy abból kettő hétvégén, egy hétköznap jött össze. Azért a körülményekhez képest, már ennyi mennyiségnek örülni tudtam, sőt próbáltam magamra büszke is lenni, hátha…  

A napjaim egyébként általában úgy néztek ki, hogy annak nyolcvan százalékában Bencére koncentráltam, vele foglalkoztam. A maradék szegényes, de annál értékesebb, porszemnyi tovaszálló felleget igyekeztem kisebb-nagyobb sikerrel beosztani. 

Naná, hogy Bence folyamatosan kotnyeleskedett, babanyelven közbeszólt, emlékeztetve rá, hogy igenis ő is létezik, nehogy már elfeledkezzem róla… 

Idő kérdése volt például, hogy rúgkapálás folyamán rányomjon a laptopomra, amint írás közben az ujjaimat vadászta, de csak azért sem adtam fel. 

Abban az esetben ugyanis, ha a szokásos, fél órás adag alvását lenyomta, még szerettem volna befejezni a gondolatmenetemet, ellenben Bence másképpen értelmezte eme roppant különös eseményt. A könyvre, telefonra, laptopra riválisként meredt. Bár nem titkolta kíváncsi érdeklődését, az otthonunkban sűrűn tartózkodó tárgyilagos vendégek felé, dacolt velük lépten-nyomon. 

A kineziológussal folytatott beszélgetésünk során, egyértelműen kiderült, hogy Bence velem érzi magát biztonságban, vagyis számára mindenható védelmi bástya a kezemben való időtöltés kikövetelése.  Ami nyilván mindvégig megható, empátiát kiváltó tényező volt, de azért én sem voltam földönkívüli. Elfáradtam, kiégtem, belefásultam, bedepiztem… Azért, hogy normális tudjak maradni időnként kellett az áramszünet, mi tagadás, muszáj volt kiszállnom a reflektorfényből. 

Szerencsére Robi rengeteget segített, így végül nem kattantam meg, ráadásul még a napi teendőket is sikerült kiviteleznem. Ha várt rám egy nagy adag vasalni való, vagy a fürdőszoba sikított a domesztoszért, valahogy mindig megoldottam. Szépen lassan, de biztosan haladtunk egy egész elfogadható állapot felé, ami segített abban is, hogy önmagamban is jobban bízzam. Ergo minden további nélkül feltételeztem az életünkről, hogy egyre biztosabb talaj van a lábunk alatt, vagy valami hasonló. 

Azért azt ki ne felejtsem a felsorolásból, hogy a baba ételeket néha napján bot mixerrel kotyvasztottam, főleg miután a védőnői látogatás külön belelkesített, kellően feltuningolva hozzá. 

Mondjuk az már más kérdés, hogy alapvetően nem sok értelme volt, mert Bence sokkal inkább a tápszert tolta, eleinte kevésbé volt nyitott más ételek felé. 

Azért megadtam a módját, amíg be nem láttam, hogy bizonyos üveges bébi ételek sokkal inkább lecsúsznak nála, szemben anya mixeres püréivel, amik talán ha néhány kis kanálra érdemesek… 

Na, jó, tényleg az ajánlott kotyvalékok nagy mennyiségben nálam is betették volna a kaput, szó se róla. Maradjunk annyiban, hogy meg lehetett enni, de nagyon éhesnek kellett hozzá lenni. 

Tudom - tudom, azért egy baba mégsem élvezheti a magyaros konyhát, viszont némely püré akármennyire is volt egészséges, borzasztó ízt kölcsönzött. 

Ha a baba kérni és rágni tudna, hidd el, hogy a magyaros ízt nem utasítaná el...