43. Bejegyzés - ISTEN VELED ALVÁS PARA…

Bence öt hónapos korára megkegyelmezett nekünk… 

Éjszakai alvás ideje nemcsak, hogy egyre hosszabbra nőtt, hanem még kezdett csodával határos módon is működni. Avagy két alkalommal már át is aludta a teljes éjszakát, ami maga volt az áttörés, a csoda, a sors ajándéka, a MINDEN. 

A folyamat úgy festett, hogy Bence kb. tíz körül volt hajlandó elaludni és az esetek többségében maximum csak egyszer kelt fel, kivéve azt a kettő kivételt, ami nyilván erősítette a szabályt. Viszont reggel hatkor már nem bírt magával, kitartó gügyögésbe kezdett és mindent elkövetett, hogy kidobjon minket is az ágy. 

Ami azonban a napközbeni állapotot és a pihenést illeti, nos, az sajnos nem rajtunk múlt, mint ahogy az sem, hogy normális mederben működhessen.  Volt ugyanis egy befolyásoló tényező, méghozzá egy családi perpatvart gerjesztő, tiszteletlen személy, akiről már az egyik bejegyzésben meséltem. Alapesetben nem is fecsérelném rá a szót, viszont azt kell mondjam, hogy sok minden másképpen alakulhatott volna, ha ő nem köp bele a levesünkbe. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem piszkit bele a családi fészekbe. Ergo ez az ember elindított egy olyan lavinát, ami szerencsére Robit és engem még erősebb szövetségessé tett ugyan, másrészről viszont rengeteg keserűséget, rossz pillanatot okozott nekünk. 

Egyszóval megpróbálom összefoglalni a történet lényegét, hogy értsétek miről beszélek, habár számomra ez a hírhedt story inkább homályos átok, mint átlátható összefüggés. Egyébként azt vallom, hogy minden történik valamiért, ám gyakran nem azonnal értjük meg a miérteket, csak később áll össze a kép.❓✔

Tehát eleinte anyósom és apósom házában laktunk, annak felső szintjén, külön bejáratú lakásban. Abban az otthonban éltünk, amit Robi építtetett fel saját erőből, összegyűjtött pénzből, szívből - lélekből. Szerintem manapság sok fiatal készen kap meg mindent, kevesen mondhatják el, hogy igenis maguknak köszönhetik azt, amit létrehoztak. Ehhez tegyük hozzá azt is, hogy anyáink idejében nem annyiba kerültek az ingatlanok, mint most, nem mintha akkor nem kellett volna pont annyit gürizni érte, mint manapság. 

Na, de a lényeg, hogy külön bejáratú egy szobás lakásban, de közös házban éltünk, nyilván közös használatú kerttel. Illetve éltünk volna, ha hagytak volna…

Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy Robi öccse egy komplett asztalos műhelyt alakított ki a kertben, jó időben. Eső esetén pedig egyszerűen az alsó teraszra, a mi lépcső lejárónk elé telepítette rendkívül hangos gépeit. 

Az első találkozásunkról, arról a meglátni és tönkretenni bravúros üdvözlésről már meséltem, szóval azt nem ragozom. Talán annyit emelnék ki újra a bemutatkozásunk kapcsán, hogy első blikkre tudta, hogy nem fog elfogadni. Igazából utálni akart és utált is, ami még önmagában emészthető lett volna, ha halkan teszi, intelligensen csinálja, nem pedig nyíltan és lépten - nyomon. 

Természetesen mindig voltak álindokok, nem állt jól a szemem, nem azt mondtam, vagy tettem, amit világ tökélye úrfi elképzelt, avagy mindig volt újabb ok, hogy miért is rühell. Viszont leegyszerűsítve arról volt szó, hogy ha valaki nem csüngött az ajkán szótlanul, mint gyümölcs a fán, akkor levegőnek nézte Ő urasága.  

Esetleg lehetne azt mondani, hogy amiket kezdetben alakított, azok gyerekes csínytevések voltak ahhoz képest, hogy az esküvőjére engem nem hívott meg terhesen, de Robitól elvárta, hogy tanúként vegyen részt rajta! Majd vajúdást indító fájásaim kellős közepén, még a kórházi látogatást megelőzvén, anyósom bejárati ajtaját hegesztette hatalmas zajt hallatva, helyzetünkre való tekintet nélkül, tiszteletlenül és közönnyel. 

De ami a legdurvább, hogy a leendő nagyszülők sem állították le, vagy kérdezték meg tőlünk, hogy segíthetnek-e valamit. Helyette a kicsi fiúkkal kivételeztek lépten-nyomon, akkor, amikor az unokájuk már úton volt! 

Robi mindent megtett, hogy nekem nyugtom legyen, de hiába. Este tizenegyig hallgattuk a gépek hangját, aminél még a kórházban is békésebb lett volna megvárni a szülés indulását. A szülésznőm azonban akkor még nem látta indokoltnak, hogy elinduljunk a szülőszobába…

Aztán ha mindez nem lett volna elég, öcsike Bence születése után is zajongott tovább a kertben, heti többször, miközben mi a fenti szinten azon aggódtunk, hogy a kisfiúnkat hogyan altatjuk majd el. 

Kisbaba született, akinek az érkezése szent és sérthetetlen kellett volna legyen. Azonban Robi családja még rá sem volt tekintettel, semmilyen szempontból, mintha nem számított volna. Ahelyett, hogy kényeztetve lett volna, örömtáncot jártak volna a nagyszülök csöpp kis lényétől, fontosabb volt a kisebbik gyerekük kezében hagyni a gyeplőt. El tudjátok képzelni, ha jártatok hasonló cipőben, milyen idegtépő harc volt számunkra úgy élni, hogy arra vártunk, mikor költözik el az elkényeztetett öcsike a saját házába. Merthogy vett egy saját házat, a műhelye mégsem ott volt, mily érdekes…

Ellenben a fahasábjait olyan szinten lepakolta az alsó teraszra, hogy amikor Bencével sétálni indultunk, alig tudtam eltolni a babakocsit normál körülmények között. Kérvényt kellett ahhoz benyújtanom, hogy lehozhassam a kisfiamat, nem mellesleg, az ő bátyjának gyermekét, (!) baleset mentesen sétálni, anélkül, hogy hasra esnék valamiben. 

Komolyan mondom, hogyha nem velünk történt volna, el sem hinném, hogy valóban létezhet ekkora elképesztő pofátlanság. Egyáltalán milyen ember az ilyen? 

Amíg élek, nem fogom megérteni, hogy miért nem lehetett volna minden sokkal egyszerűbb. Hiszen örültünk volna, ha harmóniában élhetünk, törődő, empatikus nagyszülökkel, akik imádják a mi szemünk fényét. Ahelyett, hogy egyik csalódásból a másikba esünk velük kapcsolatban… 

Nos, voltak tehát dolgok, amik sajnos nekünk nem adattak meg. Ennek ellenére a babázásból igyekeztük kihozni a maximumot és rengeteg élménnyel gazdagodtunk, minden nehézség ellenére. 

Ezt soha senki nem veheti el tőlünk. Szóval lesz itt még happy end, sztorizás, anyaság és apaság a javából, bőven.