58. Bejegyzés - Ne kérdezd meg, mert falra mászom tőle!

 

Amikor az embernek még nincs gyereke, boldog, boldogtalan – tisztelet a kivételnek- faggatja róla, hogy „mikor jön a baba?”
Könyörgőm, ha még el sem készült, akkor, hogy a túróban tudna jönni? Honnan tudnám, mikor jön, ha nem tudom, mikorra készül el? Tudtommal, ez nem egy határidős munka! 

Természetesen emellett elengedhetetlen és elmaradhatatlan volt a fél életemet végig kísérő bevezető, ami nem kispályás motiváció, annál sokkal több! Kitaláltad? Igen, pontosan arra az ártatlannak tűnő székrekedésre gondolok, ami kérdés formájában úgy hangzik, hogy mikor mész már férjhez?!  Nos, attól függetlenül, hogy soha életemben nem voltam az a tipikus házasságpárti, aki habos babos menyasszonyi ruhákról fantáziálva várta a herceget fehér lovon, mégsem éreztem magam Földönkívülinek. Ámbár a herceg szerepelt a bakancslistámon, viszont rajta kívül egyéb fehérről nem ábrándoztam, sem ruha, sem galamb formájában.
Mindent egybevetve a döntés a sajátunk, a gondolkodás pedig egyéni. Ergo egy másfajta elmélkedés nem szakadék két világ között, pusztán hagyomány, szokás, életérzés, melyben kizárólag saját meglátásunk a fontos, nem pedig más véleménye.

Na de, amikor esküvő helyett megszületett a várva várt kicsi fiúnk, gyanítottam, hogy onnantól kezdve mindig lesz egy fenomenális kérdés…
Egy év elteltével a nőgyógyászaton utol is ért a várva várt, ami úgy hangzott, hogy „mikor jön a következő?” Köpni - nyelni nem tudtam a villámcsapástól.  Netán csak egyszerűen „jöhet a következő!”- amit amúgy megköszöntem, hogy eldöntöttek helyettem random. De ha ez mind nem lenne elég akkor a leplezetlenül sürgető semmi közöd hozzája, avagy a „lesz testvér?” olykor igazán gyomorszájon tudott rúgni.

Őszintén szólva, eleinte el sem tudtam képzelni, hogy még egy gyermek tervezése egyáltalán gondolati síkon is átfuthat az agyamon. Azt éreztem, hogy betelt a létszám, pont jó, pont elég, a kapacitásom szavatossága fél évvel a tervezett előtt lejárt. Én lepődtem meg a legjobban azon, amikor Bence két éves kora körül, egyszer csak elkezdődött a hajsza egy végtelen időzónában. Befészkelődött a lelkembe, habár én minden erőmmel tessékeltem kifelé, az a lehetetlen opció, hogy még egy gyermeket szeretnék. A fejembe vettem, hogy addig ütöm a vasat amíg forró és dupla mennyiségben tovább töltekezem abból a hatalmas szeretetből amit Édesanyaként nap mint nap beszippantottam.

Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy szülőnek lenni a legmesszemenőbb karrier amit az ember véghez vihet. Nem szeretnék túlságosan csöpögősen megnyilvánulni, de anélkül kizárt, hogy hiteles legyek. Szóval folytatom az ámuldozást azzal, hogy anyaként és apaként a világ legmenőbb dolga megtapasztalni azt a folyamatot, ami az első ultrahangtól az első találkozásig vezet. Nem beszélve az első mosolyról, majd az első szavaktól, az első lépésekig. Soha de soha nem hittem volna korábban, hogy az anyaság ennyire hihetetlenül sokat ad. Nincs ennél nagyobb erőd, nincs csodálatosabb építmény! Olyannyira, hogy a gyötrelmes szülésem, depresszióm, pánikrohamom és családi viszályaim ellenére sem bántam meg, egy percig sem.  

Tehát IGEN… Töprengeni kezdtem még egy baba projekten. 
Kezdetben logikusnak tűnt, hogy kizárólag akkor lehet róla szó, ha elköltöztünk abból az őrültek házából, ahol éltünk…
Nyilván azt már ti is sejtitek, hogy eleve a költözés sem ment egy karikacsapásra, sőt… Nem is mi lettünk volna, ha minden a tervek szerint alakul…

Addig még sok víz lefolyt a Dunán, sok mindenre várni kellett és mindvégig voltak olyan események, amiktől a hajam is égnek állt, annyira megoldatlannak tűntek.  Azt hittem nem fogunk tudni velük megbirkózni, nem tudtam hol kezdődnek és hol érnek véget… 

Folyt. köv.