56.Bejegyzés - Szalad az idő: Egy éves lett Anyahiszti blog!

Egy évvel ezelőtt, március elején, hosszú halogatás és vergődés után, végre rászántam magam arra, hogy megvalósítsam első nekifutásra esetlennek tűnő, ám annál sokkal eltökéltebb vágyamat.
Azért azt fontosnak tartom leszögezni, hogy mindehhez a végső löketet mindenképpen Robi biztatása, bennem való hite és rengeteg segítsége inspirálta… Mint minden kezdet, az Anyahiszti indítása is nehéz volt, tapasztalat mentes, bukdácsoló, avagy megválaszolatlan kérdések folyamatos tömkelege. Nyilvánvalóan abból kifolyólag is, mivel az ember, mily meglepő, nem minden nap hoz létre saját blog oldalt. Főleg olyat nem, amit szeretne normálisan, igényesen megcsinálni, abban a reményben, hogy sok mindenkinek megakad majd rajta a szeme és lehetőleg hosszasan legelteti is azt rajta, sőt!

Célom egyértelműen egy teljes szellemi felfrissülés, agyi kikapcs, azonosulás, hasonló szituációk felismerése, könnyed lelki fröccs, szórakozás magunkon, vagy sírás kínunkban együtt volt. Ergo azt a lehetetlenséget szerettem volna megcélozni, hogy te a másik oldalon szórakozz rajtam és velem. Ehhez képest tisztában vagyok vele, hogy a mai világban igencsak magasra tettem a mércét, hiszen határozottan nem trendi felvállalni a gyengeségeket, éppen ellenkezőleg. Mindenesetre, magamat adva, száműzve a képmutatóan tökéletes sallangot, fel szerettem volna hívni a figyelmet olyasmikre is, amiket véleményem szerint téves cikinek titulálni és tabu témaként elkönyvelni, hiszen nincs rajtuk semmi szégyellnivaló.

Vagyis számomra az Anyahiszti nem egy időszakos anyukás dac korszak, hanem egy életen át tartó mérleg hinta, amire azért van szükség, hogy a gőzt minden esetben kiengedjük. Tekintve, hogy van ott gőz bőven, azon kaptam magam, hogy a végeredmény minden kétségemet felülmúlta.
Azzal szembesültem, hogy a mi életünk sem fenékig tejfel, ráadásul annak minden momentuma maga a küzdelem, bár azért azt mégsem hittem volna, hogy nagyjából hatszáz oldalnyi sz@r összpontosul benne. 

Merthogy mára ennyi oldalszámnál járok és ebből még a fél story felét sem közöltem veletek. Eltudjátok azt képzelni, hogy mi minden fér ebbe még bele? Egyáltalán felvagytok rá készülve? 

Na, azért mondom, semmi pánik, lesz itt még miről színt vallani. Ha nem történt volna velünk állandóan valami, akkor ELVILEG sokkal kiegyensúlyozottabb lettem volna és nem ülök ennyi oldalon át a sült galambra várva. A lényeg, hogy belekezdtem és úgy érzem, talán ebben kiélhetem írói vénám, ami egyébként egészen tini koromig nyúlik vissza. Emlékszem, kezdetben egy vonalas füzetbe írtam meg az első „krimim”, amit imádott Agatha Christie-m ihletett… Azonban gyorsan rákellett jönnöm, hogy nem lesz belőlem agyafúrt nyomozó, így végül beleszerelmesedtem a versírásba, majd a szerelmes regények kitalációjába… Aztán egyszeriben kinőttem a romantikus lányregényekből és onnantól fogva kizárólag a valóságos életszaggal megáldott írásokra törekedtem…

Most tehát itt vagyok töretlen kitartással, belelkesedve azon, hogy többen is megtaláltok, olvastok, feltéve magamnak a költői kérdést, hogy mégis mi visz előre, merre tartok?
A válaszom pedig mindig ugyanaz: SZERETEM EZT CSINÁLNI. Köszönöm, hogy itt vagytok velem, akárhányan is, hol többen, hol kevesebben, számomra ez önmagában is inspiráló. 

Mert a siker kulcsa az apró lépéseknél kezdődik, és ha az ember szívből csinál valamit annak meg lesz az eredménye. Bla-bla-bla. Egyébként nem számítottam ennyire hosszú monológra, de nem is én lennék, ha pár mondatban sikerült volna összefoglalnom az üzenetem: Köszönöm, hogy itt vagytok.
Ha van lehetőségetek, kérlek, hogy osszátok meg bármelyik nektek tetsző bejegyzésemet, hogy minél több emberhez eljusson. Hálás köszönet érte.