53. Bejegyzés - Aznap kifejezetten nem voltam jó passzban…

 

Megint felbosszantottam magam olyasmin, amin egyszerűen nem tudtam változtatni, nesze neked varázspálca. Minden erőmmel megpróbáltam magam helyrerázni és a jó dolgokra koncentrálni, de ennek ellenére nagyon lehúzott az a tudat, hogy vannak rajtam kívül álló, viszont a mi életünket sajnos akkoriban nagyon befolyásoló tényezők. Hiába szerettem volna ezeket megszüntetni, figyelmen kívül hagyni, sajnos hatással volt a közérzetünkre, mivel azt vette el tőlünk, ami számunkra a legkedvesebb volt. A babázás felhőtlen örömébe rontott bele, bár szerencsére nem tudta szeretetteljes energiáinkat végképp kimeríteni. 

A részletekre mindjárt kitérek, de haladjunk időrendi sorrendben… Mármint természetesen itt arra gondolok, hogy szeretném felvezetni az ominózus nap miértjeit. Ergo hogyan és kinek sikerült megalapoznia számomra azt az igazán derűs hangulatot, amit bár rendszeresen képviselt, ellenben a belőle áradó szándékos rosszindulattal az idők végezetéig sem lehetett betelni…

Bencével egy megszokott hosszú sétára indultunk, amibe belekalkuláltunk némi rossmann beszerző körutat is. Egyébként voltak „kihagyhatatlan” akciók, például a baby ételek kifejezetten csábító áron figyeltek rám a polcokról. Nyilván minden spórolós szándékom ellenére mégiscsak sikerült otthagynom egy kisebbfajta vagyont. Tudjátok, hogy van ez: ha egy férfinak adod a bevásárló listát, akkor tuti, hogy nagyrészt csak azt veszi, amit felírtál. Ha azonban mi, NŐK megyünk nézelődni, akkor ott már más mozgatórugók is lappanganak tudatosan, vagy tudat alatt, előre megfontolt szándék nélkül… 

Nyilván ebben az esetben egy rossmann plusz kártya tíz százalék kedvezménnyel önérzetünk tálcán kínált bűntudata. Nem csoda, ha hallani sem akarunk róla, hogy nincs meg, miközben halvány gőzünk sincs arról hová kevertük el. Így voltam ezzel én is: micsoda tragédia. Akárcsak egy tükörkép egykori munkahelyem perverziójáról, amikor is az OMV kútra betérő vásárlók, supershop kártyájuk elvesztését úgy élték meg, mintha fél karukat vágták volna le. Ironikusan felismertem, hogy igazán kezdek rájuk hasonlítani, ezért jó lesz ha egy kicsit kiszállok a hipnotizált pontgyűjtés véresen komoly világából. Nehogy még a végén begyöpösödött kedvezményvadász váljon belőlem, máris.
Egyszóval az egész jelenséget gyorsan elengedtem és a hazafelé vezető úton már ki is ment a fejemből, mintha sejtettem volna, hogy nem ez lesz életem vesztesége.
Mit ne mondjak tényleg a legkevesebb bajom a kuponok és kihagyhatatlan akciók börzéje lett, mivelhogy hazaérvén a világ „legcukibb sógora”, az empátia világbajnok első helyezettje lépett színre. Az van, hogy amikor kezdesz megfeledkezni kiszolgáltatott helyzetedről, akkor jön egy két lábon járó sötét bárányfelhő, aki élvezi, hogy emlékeztethet rá…

Mr. Sz…házi büszkén pózolt házi zsibongójában, az egyébként közös használatra szánt kertben, ahová felállította sajátosan „hordozható asztalosműhelyét” és FÜLVÉDŐVEL a fején tolta irtózatosan hangos gépeit. 

Kerestem a szememmel Bence „nagypapáját”, de alig láttam az arcát, mert az tövig benne volt kisebbik fia hátsó fertályában. Miután felmértem erőforrásaim szánalmas mivoltát, szomorúan felsiettem Bencével, az otthonnak, abban a pillanatban már kis jóindulattal nevezhető menedékre.
Egyébként egészen az elmúlt hónapokig szerettük azt a lakást, sőt, valójában mindennek ellenére egy kis kuckónak tekintettük, még ha nem is a végleges otthonunknak. Azért mindentől függetlenül Robi Váráról, munkájáról, kitartóan összegyűjtött pénzének gyümölcséről beszélhetünk, amit öcsivel ellentétben, beleölt egy lakás felépítésébe. 

Szóval mindent egybevetve, érthető, ha a lakásba felérve elöntött az undor, a düh és felháborodás. Fogalmam sem volt róla mihez fogunk majd akkor kezdeni, ha lesz már olyan jó az idő, hogy ablakot kell nyitni, de a klíma használata nyilván nem indokolt a kinti hőmérséklet miatt. Ráadásul, tekintve, hogy Bence eleve keveset aludt napközben, illetve gyakorta felriadt, tudtam, hogy szüksége van a nyugodt pihenésre. Nem szerettem volna, hogy asztalos gépek ricsaja rondítson bele egy számára elengedhetetlen alvási folyamatba. Egyszerűen jogunk lett volna ahhoz, hogy normálisan éljünk a babánkkal, akinek létezése az elsődleges szempont mindenek felett.
Igazságtalannak és elfogadhatatlannak tartottam, hogy Robi véleménye, kérése egyszerűen semmibe volt véve. Döbbenetes volt számomra az is, hogy Bence nagyszüleit ilyen mértékben hidegen hagyta fél éves unokájuk nyugodt fejlődésének szükségessége. Nagyon nem volt fair, hogy az egyik gyereküknek a másik rovására engedtek meg mindent… Ergo az egész témát lehetne tovább boncolgatni, de a mi történetünk szempontjából ennyi bőven elég volt, talán még sok is…

Inkább vidámabb témákkal folytatom, mert abból akad szép számmal. Ugyanis Bence olyan hihetetlenül fürge és szemfüles lett, hogy az csak na. Az asztalról például pillanatok alatt képes volt lerántani a kiszemelt, számára nagyon érdekes, nagyon színes, nagyon kerek, nagyon fényes dolgokat. Leegyszerűsítve: azokat a bizonyos DOLGOKAT. Szerencsénkre az őszibarackos bébi ételét még nem öntötte a saját nyakába, helyette a szájába tolt belőle jóízűen akár fél üveggel is. Amúgy még én is megkóstoltam kíváncsiságból, hogy mitől olyan ász.
Nos, meg kell mondjam, hogy Bence ízlését nem véletlenül tartottuk számon, hiszen mindig is remekül működött, mint ahogy adott esetben is.  Ráadásul egyre nyitottabb volt az ételekre, ügyesen evett belőlük. Határozottan tátotta a száját, ha pedig már nem kért többet, egyszerűen ellökte a kanalat. Mondjuk ez pont elég volt hozzá, hogy nyomot hagyjunk az univerzumban, de hát mire való a mosógép és az áztatás? 

Bevallom, hogy azt én is szerettem volna tudni, de ennél a pontnál abba kellett hagynom, mert Bence fájlalta az ínyét és a zokniját kezdte ízlelgetni. 

Zokni letépős hadművelet indul...

Volt zokni, nincs zokni... Hmm, mi olyan meglepő ezen?