50. Bejegyzés - Végeredményben boldog vagyok!
Majdnem az, vagy teljesen, nehéz is erre őszinte választ adni, bár lényegében nincs is jelentősége. A fontos az, hogy nagy nyomokban tartalmazok boldogságot. 😀 Még akkor is, ha minden alkalommal nem lehet és nem is érdemes annak lenni, talán összességében valami hasonló közelében járni, jó ómen. Nyilvánvalóan folyamatosan „belehalunk” az egész életbe, ami talán azért kell, hogy képesek legyünk értékelni mindazt, ami mögötte van. Tegyük hozzá ehhez a szépen csengő- bongó bevezetőhöz, hogy természetesen nálam is voltak és vannak azok a mélyen szántóan pocsék napok. Hogy ezen időszakokon belül mennyire írtam le a jövőmet és milyen mértékben sokaltam be, nos, arra valószínűleg nincsenek szavak, ezért nem is keresem. Mindenesetre a lelkiállapotom erősen hajazott egy negatív energiákkal megszállt, elhomályosult Zombi övezetre. Aztán egy idő múltán jött a semmiből egy kattanás, bekapcsolt a tudatalattim, miközben a megmaradt csoki szeletek is előkerültek dugi helyükről, gyorsabban, mint hittem…
Hamarosan már egyenesen röhejesnek találtam magam, amiért anyaként merészen elvártam magamtól olyan teljesítményeket, melyeket soha az életben nem lehet ugyanazon a szinten csinálni, mint egyedülállóként. Továbbá röhögtem magamon amiatt is, mert még mindig képes voltam az életemben jelentéktelen emberek kritikáit magamra venni. Holott a kineziológusom is megmondta, hogy sokkal többre vagyok képes, mintsem azt magamról gondolom… Persze mi mást is mondhatna, hiszen fizetek érte, de azért mégis… Annyira egyszerűen hangzó képlet, hogy elegendő, ha tisztában vagyunk a saját értékeinkkel ahhoz, hogy a bántó kritikák leperegjenek rólunk. Mégis az érzékenyebb és fáradtabb napjainkon, a legnagyobb kihívás az, ha egy kritikus személy véleménye nem ér célt és nem talál bele a szívünk közepébe. Valóban nagyon egyszerű lehetne hosszú távú tudatossággal emlékeztetni magunkat arra, hogy az igazán lényeges dolgokra koncentráljunk a romboló lehurrogás helyett. Mindenesetre, azért tartsuk észben, hátha egyszer felnövünk ehhez a számomra is óriási feladathoz, amit nem csak három napig kellene átugrani, amíg a csodák tartanak, hanem mindörökre.
Azért maradjunk mégiscsak a Földön, ahová megérkezett hozzánk egy csodálatos gyermek, hiszen akárhogyan is nézzük, amellett, hogy kirántott minket a komfortzónánkból- később pedig kihozott a béketűrésünkből - a legnagyobb varázslónk.
Bence hihetetlen mód ki tudott zökkenteni saját nyomorúságunkból, elég, ha csak reggel csupa szív mosolyával ébresztett amolyan megmásíthatatlan eredetiséggel. Amikor elkezdett kúszni, tapsolni, nagyszerű érzés volt látni, hogy hónapról hónapra mennyit fejlődött. Kiváló észjárása és remek megfigyelő képessége, sejtettem, hogy nem teljesen tőlem öröklött adottság.😁Ráadásul ínyének alsó részén kibújni látszott az első fogacskája, ami hatalmas ujjongást mozgatott meg bennem tetőtől talpig. Amíg az ember át nem éli, nem is gondolná, hogy néhány recés képződmény mekkora Földöntúli dolog. Hozzáteszem, hogy manapság éppen olyan szenzáció fogakat növeszteni, mint egy koron túl megőrizni azokat. 😞 Ebbe azon nyomban nem megyek bele, de annyit elárulhatok, hogy lesz még jelentősége a későbbiekben, ám addig még bőven fog sok más is történni velünk…
Visszatérve az emlékezetes pillanatokra, közéjük sorolnám mindenképpen azt is, ahogyan Bence jókedvű sikollyal tudott kezdettől fogva lelkesedni akár egy játékért, akár hangokért, fényekért. Illetve ily módon fejezte ki reggelente abbéli örömét, hogy meglátott minket. Ha mosni indultam, vagy a konyhában tevékenykedtem, innentől kezdve rendszerességgel lehetett rá számítani, hogy felbukkan a kis minden lében kanalam. Egyem meg, elképesztő volt, ahogyan minden erejével utánam próbált kúszni. Ellenben én vele ellentétben gyakran csak vonszoltam magam egy-egy napi tevékenység között. De amikor kicsúszva éreztem a lábam alól a talajt, akkor ott voltak a mentsváraim, egy pelenkás baba és egy szobatiszta férfi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése