42. Bejegyzés - Voltak napok melyek egyet jelentettek a komplett idegösszeomlással

Szerencsére minden esetben túléltük a nehézségeket és feldolgoztuk a traumákat, kivéve, amiket nem lehetett. Ám arra soha nem sikerült rájönnünk, hogy rosszabb napokon hogyan tudnánk létezni Bencével egyetemben, jól működően. Mindezt annak függvényében persze, hogy Bence szinte megállás nélkül sírt, ha letettem… Köszönöm Istenem, hogy nem állandóan, viszont időszakosan nagyon komolyan nyomta és gondolta…

Próbáltam trükközni, hátha feltalálom a spanyolviaszt, hogy aztán én is „osztogathassam másoknak az észt”, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy belőlem bizony nem válik magabiztos életmód tanácsadó, az egyszer biztos…

Nevetségesen gyenge kísérlet volt például telefonra vennem a saját hangomat, gondolván hátha félrevezetek egy pár hónapos babát. Nyilván azonnal rájött, hogy az én hangom mellőle jön, miközben teljes mell szélességgel- azt inkább hagyjuk mit éreztem még szélesnek- a konyhában mosogatva csörömpölök. Nem tudom kit akartam hülyének nézni, de Bencét nem lehetett megtéveszteni holmi Hókusz Pókusszal. Pontosan vette a lapot, mi több elfogadhatatlannak találta, hogy egy géphanggal igyekszem elfedni anyahiány érzetét. Mondanom sem kell, hogy azzal a határozott mozdulattal sem arattam le a babérokat, ahogyan a pihenőszékébe ültettem. Magam felé fordítottam, hogy lássa: vele vagyok, nem tűntem el. Még nem.   

Ám minden hiába volt, a végeredmény előbb- utóbb, inkább előbb, ordítással zárult. A tortúra végső pontja aztán, mit ne mondjak, egy igába döntött anya és egy célt ért baba győzelmével zárult. Naná, hogy Bence evés közben aludt el a karjaimban. Bírtam magamban, hogy még ekkor is kapaszkodni próbáltam egy végső kis reménysugárba és volt bátorságom azt vizionálni, hogy van fél órám bármire is, mondjuk egy tornára…

Az, gondolom nektek is megvan, hogy amint elkezdtek tornázni, a gyermek érzi, hogy készültök valami világrengető dologra. Hát persze, hogy Bence azon nyomban felébredt és torka szakadtából kezdett sírni. Olyan mérges lettem, hogy videóra vettem a sírást, arra az esetre, ha ismét jönnének a hozzáértő megjegyzések, Bence „angyali mivoltjáról”.

De aztán, ahogy Bence a karjaimban szuszogott, már tudtam, hogy nem használom fel ellene a bizonyítékot, inkább tovább rontok azon, ami már elronthatatlan.  Ráadásul mindeközben még mentségeket is kerestem, saját magam megnyugtatására. Hiszen ugyebár egy babának fájhat a hasikája, fáradt is lehet, vagy valami oka biztosan van rá, hogy ne hagyjon nekem életteret… 

Viccen kívül, a hozzátáplálásból fakadó újdonságok megemésztése már eleve nem lehet piskóta, nem beszélve a frontokból adódó nyughatatlanságnak és akkor még nem is beszéltünk arról a rengeteg külső ingerről. 

Mindenesetre volt valami, amit gyorsan megtanultam: a babákat semmilyen körülmények között nem lehet félrevezetni. Itt van például, teszem azt, a hozzátáplálás tanulságos esete is. Bence nem kajált be pusztán kíváncsiságtól vezérelve, akármilyen baby ételt, avagy remek volt az ízlése, azt tanúsíthatom. Kedvencei közé tartoztak az őszibarackos, almás, őszibarackos joghurtos- maracuja baby ételek, illetve a célzatos „jó éjt” tejbegrízre hallgató izé-mizét is hajlandó volt komolyan venni. Ezenkívül viszont igazán nem rajongott túl sok mindenért egyelőre. Na jó, azt hiszem a szüleiért igen, ami egyébként kölcsönös volt, minden nehézségével együtt. 

Érdekes, hogy gyakran egy nagyon rosszul induló napból tudtuk a legtöbbet kihozni, vagy éppen ellenkezőleg. Ha azt hittem, megváltom a világot, akkor az elkövetkezendő órák körülbelül halálra voltak ítélve. Akkor muszáj volt rásegítenem egy kis csokis puszedlis szívecskével, ha már ébredés után úgyis hiába döntöttem el, hogy fitt leszek és tornázni fogok…