41. Bejegyzés - Elképzeltem milyen is lesz, ha Bence járni és beszélni tud

Eltaláltad: a gyereknevelés fortélyait én sem úsztam meg, nekem is kijutott a lecke. 

Emlékszem, egyedülállóként és Gyermek mentesként anno imádtam magamról beszélni, nem mintha valaha is nagy lett volna az egom. Egyszerűen csak soha az életben nem kellett beszédért a szomszédba mennem, nem voltam egy szószátyár típus. Bár eskü, hogy titkot azért tudtam tartani és világ életemben utáltam a rosszindulatú pletykás vénasszony formációt. Szóval mindössze az volt a bűnöm, hogy ha egyszer elkezdtem jó társaságban trécselni, akkor nehezen tudtam leállni. Az meg külön művészet volt számomra, hogy képes legyek tisztességes mód végig hallgatni a másikat, anélkül, hogy gyorsan közbevágnék, nem rosszból, hanem totális izgatottságomban. Mivel a társalgás közben a beszélgető partnerem mondandójára reagálva, folyamatosan kitörni készültek belőlem a gondolatok, akárcsak egy forró láva. Visszatartani azokat pedig felért egy önkínzással. 😰 

Mindennek függvényében saját magamon lepődtem meg a leginkább attól, hogy Bence születése óta, ha a beszélőkém nem is tikkadt ki, ellenben a beszédtémám kezdett igencsak beszűkülni.
Azt vettem észre magamon, hogy minden második gondolatom Bence és minden vele kapcsolatos dolog lett. Bárhol elegyedtem szóba másokkal, vagy komolyabban beszélgettem hozzám közelálló emberekkel, az szinte biztos volt, hogy Bencéről esett a szó legnagyobb része. Hozzáteszem, hogy az esetek legnagyobb részében velem volt, tehát nem is volt különös, hogy ráirányult a figyelem és a középpont. Ugyanakkor ha nagy ritkán egyedül mentem el valahová, bármit intézni, akkor is nála lyukadtam ki, vagyis félszavakban felemlegettem olyan kezdetű mondatokkal, hogy a „ kisfiam így, a kisfiam úgy.” 

A legdurvább az egészben az volt, hogy ennek ellenére rosszabb passzomban még ki is kértem magamnak, ha csak a gyerekről érdeklődött valaki és a kutyát nem érdekelte, hogy én hogy vagyok…

Na de természetesen gyerekekről szóló beszélgetésben, mindig van helye a gyereknevelés szövevényes fortélyairól, kihívásairól szóló eszmecserének. Nyilván én is olyasvalakiktől hallottam, akiknek már nagyobb gyermekük volt, mint az enyém, vagyis ők már előrébb jártak a fejlődés skáláján és kavalkádján…
Konkrétan az én szívem csücske még nem beszélt folyékonyan és nem tudott járni, habár mindig is úgy képzeltem, hogy eme két lépés megugrásával számomra új naptári év kezdődik. 

Nem csoda, hogy első blikkre én sem tudtam sírjak vagy nevessek, amikor nálam rutinosabb anyukák azt mondták nekem, hogy” addig örüljek”, ameddig Bence nem jár, és nem beszél.
Engem is arcon csapott ez a kissé érzéketlennek titulált megjegyzés, amit akkor nem tudtam hová tenni és jól értelmezni, pedig az igazság a részletekben rejlett ugyebár. Nem „örültem addig”, sőt inkább vártam, hogy végre diskurálhassak Bencével és a saját lábán is tudjon önállósodni, nem pedig a kezemben lógni. Hmm. 🙆

Meg kell mondjam, hogy a beszéd és a járás hatalmas mérföldkövek egy baba életében, akárcsak a szülő mindennapjaiban. Nemcsak a szó jó, de rossz értelmében is, azért azt valljuk be derekasan.
Ám semmiképpen sem lövöm le a poént, elöljáróban viszont kötelezőnek éreztem színt vallani arról, mennyire vártam már azt, hogy Bence beszéljen és járjon. Viszont az elképzelésem arról, hogy milyen is lesz az, szemben a valósággal, körülbelül olyan, mint amikor az Ég és Föld összekülönbözik. 

Egyenlőre azonban, még mielőtt ebbe belemennék, napjainkból térjünk vissza a történetünk kezdeteihez.
Bencének volt olyan időszaka, amikor az apukája kezében csak mászkálás közben volt hajlandó megmaradni, vagy ahogy Robi írta le a helyzetet: „ Őt csak megtűrte a baba.” 👶 

Még az is előfordult, hogy tőle sem fogadta el a tápszert, nemhogy mástól. Helyette torkaszakadtából kiabálva lázadt és egészen addig nem engedett, amíg én nem vettem a kezembe. Mígnem nálam elcsendesedett és megnyugodott, miközben mi természetesen nem voltunk kibékülve ezzel a beszűkült helyzettel. Azonban nem volt mit tenni, a szeparációs szorongás ideje alatt, ezzel kellett megvívnunk kis csatáinkat, szerencsére inkább nyűgösebb szituációkban lehetett erre számítani.

Egyébként pedig apa és fia sokat bolondoztak egymással, nagy volt köztük az összhang. Baba-apa nyelven diskuráltak, rengeteget játszottak együtt vagy aludtak közösen, egymás kezét markolászva. Jó volt félszavakból és félmosolyból is látni és érezni, hogy milyen nagy a szeretet apa és fia között. 

 Nézd, anya, apa milyen jó fej...

Nekem is UJJ ez a helyzet...