1. Bejegyzés - Mit teszel, ha terhesen már saját magadat is képtelen vagy elviselni?

 Képzeld, én „tollat” ragadtam és belekezdtem ebbe a blogba.

Nem sokkal azután történt, hogy leendő gyermekem apja idegeire mentem és a sokadik hisztim után nekem szegezte a kérdést: „ Miért nem írsz blogot?”

Kivételesen hallgattam rá, ráadásul azóta sem bántam meg.

Világéletemben temperamentumos és szenvedélyes személyiségem csúcspontja attól a naptól  számítható, hogy teherbe estem. Egyszeriben mindenre gigantikus érzékenységgel reagáló tűzokádó sárkánnyá változtam. Nem mintha a terhességem védőpajzsa mögé próbálnék bújni, sőt! Egyrészről vállalom, hogy a hormonális változások olyan elképesztően kicsinálnak, hogy ne lepődj meg ha időnként magadra sem ismersz. Ám ugyanakkor hat hónapos várandósan azt is ki merem jelenteni, hogy ilyen csordultig intenzív szeretettel még életemben nem telt meg a szívem.  Tegyük hozzá azt a nem elhanyagolható tényt, hogy sokáig hallani sem akartam gyerekről! Szentül megvoltam győződve róla, hogy függetlenségemből az égvilágon semmi nem tud kizökkenteni! Tartottam tőle, hogy képtelen lennék jól fogadni a kötöttségeket és helyén kezelni azokat a helyzeteket, mikor a fontossági sorrend követhetetlen fordulatszámmal hatalmas irányt vesz egy teljesen más élet felé!

Azt mondják semmi sem véletlen és amit a sors elrendel az akkor is eljön ha minden erőnkkel túlszeretnénk járni az eszén. Addigra pedig már mindaz ami távol állt tőlünk, természetesebb lesz, mint egy szimpla levegővétel. Hiszen mostanra már valóban számomra is magától értetődő, hogy a pocakomban együtt létezem leendő gyermekemmel, már csak vele tudok lélegezni! Együtt gondolkodunk, velem van egész lényével és szeretetével, hiszen szívemnek soha nem ismert kamráit nyitotta ki! Már most többet kaptam ettől a megmagyarázhatatlan érzéstől, mint valaha egész életemben bárkitől! Össze sem hasonlítható mással! Mégis egyedi és különleges! 

Ha belegondolunk, milyen érdekes, hogy gyakorta szembejön az életben számtalan olyan pofára esés amire nem találunk magyarázatot, igazságtalannak érezzük és az egész univerzumra szívtelen ellenségként tekintünk… Ezek vagyunk mi felnőttek:megtörtek, bánatosak, csalódottak. Mindenben keressük a miérteket, azt gondoljuk, hogy  valaha is megértjük azt amit lehetetlen átlátni. Aztán egyszer csak hopp: valami nagyon mélyen megváltozik.

Az én ösztönös anyai érzéseim kitörése a keresztlányom születésénél kezdődött…

A társaságában felszabadult, gondtalan gyermekké változtam és a legpocsékabb hangulatomban is megtudott nevettetni. Minden TERMÉSZETES volt és magával ragadt, a többi szépen lassan jött fokozatosan, mígnem elérkeztünk egy MÉRFÖLDKŐHÖZ:

GYEREKET AKARTAM!