4. Bejegyzés - Amikor június 1-től táppénzre kerültem, nemcsak hatalmas kő, hanem mondhatni egy egész sziklás hegység esett le a szívemről…

Ennek függvényében máig sem tudom értelmezni a másokban felmerülő világmegváltóan filozófikus kérdéseket a Föld egyik vezető antiszociális embere felé… Így hangzik: „Mit fogsz otthon csinálni?” 

Nos, ha velem tartasz, akkor a következő több száz oldalon keresztül kiderül: beavatlak abba, hogy mit, ha nem untatlak és szorgalmasan fogsz olvasni.

De egy biztos: öt hónapig- gyermekem születéséig- élvezkedni próbálok ama szokatlan kiváltságban, hogy folyamatos, megszakíthatatlan tíz percben ehetek meg egy nyamvadt szendvicset a nap bármely szakában úgy, hogy senki nem áll előttem pályamatricáért könyörögve. Egy időre lehúzom a függönyt és elengedem a terhes terminátor szerepét, átadva másnak a benzinkút retteget rémének stafétáját.

Nem mintha fölényeskednék és nem érezném át a helyzet súlyát. Tudom, hogy nem vagyunk egyformák, sokan a munkahelyükön teljesednek ki igazán és otthon képtelenek magukat lekötni. Ez nem jó, vagy rossz, hanem általános és teljes mértékig egyén függő. Mindennek van előnye és hátránya, semmi sem fekete vagy fehér.

Szó mi szó, tényleg gondolkodom rajta, hogy egyáltalán hogyan képzelem el egy csecsemővel?

Bár igazából sehogy nem képzelem, egyenlőre inkább kostólgatom és minden erőmmel igyekszem becsapni az agyam azzal, hogy csak a szépet és a jót látom, mi mást…

Az száz százalék, hogy lesznek kegyetlenül hajat tépő helyzetek, amiket annak tudatában kell túlélnünk, hogy már nincs visszaútJ A fontossági sorrendünk átrendeződik egy olyan szakaszba, ami nehezen emészthető, döcögős pillanatokkal teli. Minden megváltozik, még a változásokhoz való viszonyunk is. Büszkeség és balítélet, azaz méltósággal összeomlani tudni kellJ

Viszont egy percig sem feledkezhetünk el arról, hogy eljött a mi időnk, hogy bizonyítsunk önmagunknak: képesek leszünk életben maradni azért, hogy életben tartsunk egy jövevényt, aki számára mi teremtettük a világot, bennünk látta meg a fényt a szülőcsatorna végén.

A jó hír, hogy bármikor csatlakozhatunk egy ordító kis emberkéhez, ha nálunk is kiborul a bili. Ellenben valószínűleg minket senki sem fog csitítgatni, elringatni, büfiztetni, legfeljebb valamilyen módon elhallgattatni. 

Merthogy az egészet állítólag mi nők bonyolítjuk túl? Elvégre férfi szemmel mi baj történhet…

Egy csecsemő eszik, iszik, alszik, kakil, aztán annyi… Gondolatban már meg is szültük azt a gyereket, mi sem egyszerűbb.  

Aztán visszatérünk a Földre, amikor éppen hazatér gyermekünk leendő apukája és csak annyit kérdez:
„Mi van kicsim? Feszültséget érzek a levegőben.”