82. Bejegyzés - Szimplán csak azt kérdezte tőlem, hogy „mivel nyúltam bele?!" 😊

Miután a fülészeten beleőszültem a várakozásba -lásd előző bejegyzés- mindenre számítottam, csak tettenérésre nem…
Mondhatni egy kicsit még meg is rökönyödtem, amikor a doktornő faggatni kezdett és nekem szegezte a kérdést, holott egyáltalán nem álltam készen a diskurálás magas fokára.
Megfordult a fejemben, hogy felsorolok napi használatban lévő konyhai eszközöket, hátha leesik neki annak ténye, miért is nem frappáns a kis kérdezz felelek játéka, de…
Végül is nem értettem mire gondolhatott a költő? Szerinte mivel nyúlhatnék bele a fülembe? Bár lehetséges, hogy pályafutása során már számtalan extrém storyba futott bele, meghiszem azt. Viszont jómagam nem szolgálhattam neki bármilyen formában is megbotránkoztató esettel, mivel sem hajtűt, sem csavarhúzót nem használtam, vagy ki tudja mi jöhetett volna szóba még…
Nyilván fülpiszkálóval nyúlkáltam a fülembe, amikor úgy viszketett, mintha ragályos lenne, netán ronda mód az újaimat is bevetettem olykor- olykor, más eszköz, nem révén…
De még mielőtt a helyes fültisztításról kezdenék oktató kiselőadásba, maradok ön azonos és minden álszentséget félretéve, színt vallok.
Vagyis kiderült, hogy mindkét fülem ekcémás, de a bal oldali totálisan felül fertőződött és eldugult a helytelen fülpiszkáló használattól. Mindezek után kaptam fülcseppet és a lelkemre lett kötve, hogy kizárólagosan paraffin olajos fülpiszkálót használjak, fülvakarás céljából. 

Ezen a ponton már csak azon tűnődtem, hogy ha útközben, vagy nyílt utcán tör rám egy elviselhetetlen fülviszketés, akkor milyen formában kapjak elő fülpiszkálót egy üvegcse kíséretében. Bár lehet, hogy a mai modern társadalomban már teljesen elfogadott, ha az ember több tekintet láttára, nyakig mártogatott paraffin olajos fülpiszkálóval nyúlkál a fülébe…
Ne legyünk előítéletesek, könyörögve kérem. 😊 Mindenesetre akkor momentán az is teljesen mindegy lett volna, ha bárki belém teszi az ideget és  kóstolgatni kezd, mondjuk egy játszótéren, mert frankón tompán hallottam az egyik fülemre. Ráadásul nagy önsajnálatba burkolóztam és rendesen paráztam azon, hogy megsüketülök, aztán úgy maradok, ahogy.
Nem mintha szó lett volna ilyesmiről, viszont iszonyúan zavart a szűrt hallás, de nyugi! Megnyugtatok mindenkit, hogy a kertünkben lévő, napi szinten üzemelő asztalosműhely zaját, azért tisztán hallottam. Szóval az év sógora díjra jogosult célszemély továbbra is a legjobb formáját hozta és készen állt a nyugalom megzavarására alkalmas eszközöket bármikor is bevetni…
Amúgy az ekcémának, mint ahogyan a korábbi bejegyzéseimben taglalt vesemedence gyulladásomnak is jelentős köze volt az intravénásan kapott stresszhez, aminek az adagját nem lehetett csökkenteni, mert VOLT BELŐLE BŐVEN.
Még szerencse, hogy Bence és Robi folyamatosan az a mentsvár volt számomra, ami hajtott tovább a célok felé és mélyen betáplálta agyam rejtett zugaiba, hogy soha ne adjam fel! Minden spontán létrejött, vagy tudatosan generált vidámság és jókedv mögött ott volt a mi kicsi fiúnk, akivel minden maga volt az ÉLET.

Egyre rugalmasabban tudtunk együttműködni, ami leginkább azokat a megszokottan össze fonódott szálakat jelentette, amik úgy kötötték össze a napjainkat, akár egy láthatatlan kapocs. Ilyenek voltak például az altatáskor rendszeresen dúdolt dalocskák, melyeket Bence mindig várt, sőt elvárt. 😊
Ragaszkodott hozzá, hogy elénekeljem neki a Vukot, a Bóbitát, netán az édes kisfiam sorait. Viszont mindezek dúdolva is átjöttek neki a rostán, szóval, ha nem volt túl fényesen csengő – bongó az énekhangom, az sem volt gond.
Hozzáteszem, hogy egyébként is imádta a zenét, aminek hallatán zabálni valóan tüneményesen ropta a tánciját és jobbra – balra billegtette a fejét. 

Azon pedig kifejezetten jót mulattam, hogy mennyire sokat magyarázott nekünk lelkesen gügyögve a mi kis duma gépünk.
Ami viszont a pelenkázást illette, annak minden alkalommal az esélytelenek nyugalmával álltunk neki, akárcsak az öltöztetésnek. Nálunk ugyanis mindkettő hatalmas meccs volt, ami konkrétan sírós dobálózásba torkollott.
Nem, nem én sírtam és dobáltam magam, igaz, hogy nem sokon múlott, de minden energiámat lekötötte, hogy megbirkózzam egy lehetetlen küldetéssel.
Bele sem mertem gondolni, hogy mi lett volna, ha nem a bugyipelenkát használjuk? Mert hiszen azt arra találták ki, hogy pikk- pakk létrejöjjön a csere és zsupsz, suhanjon a ruha, kattanjon a patent és zörrenjen a cipzár…
Nálunk ez úgy nézett ki, hogy sehogy! És miután letéptem a pelust, küzdöttem az önálló életre kelt elemekkel, hogy aztán vért izzadva mentsem, ami menthető. Végül is mindig ki lett szedve a gyermek a trutyiból és rákerült a tiszta ruha, más nem is kellett hozzá, csak erős idegrendszer, gyorsaság, praktika és újabb praktika…
Hol van itt a titkos küldetés? Megcsináltad anya, megcsináltad apa!