81. Bejegyzés - Pocaklakóként bizony képesek vagyunk emlékeket tárolni

Mindig is hittem abban, hogy már várandósan is tudunk a babánkkal kommunikálni, sőt. Nálam ösztönösen szó szót követett, mert bevallom, hogy nagyon gyakran vitattam meg Bencével gondolatokat, érzéseket, csak úgy spontán, miért is ne alapon.
Rendszeresen megosztottam vele, hogy éppen mit ettem és elnézést kértem érte, ha a kelleténél több is lecsúszott abból az egészségtelen cukorbombából, ami után furdalt a lelkiismeret és vele jöttek a fogadalmak, hogy holnaptól „soha többet.”
Örültem neki, hogy simán csak elviseli és elfogadja amikor ok nélkül is sírok, vagy keresni próbálok okot arra, hogy sírjak. Vagy olyankor sem kezdett rúgkapálni, ha netán a kelleténél hangosabban óbégattam és rajta kívül mindenki másnál beindult a „menekülj a terhes nőtől” reflex…

Egyszóval valóban nagyon alkalmazkodó kis pocaklakóval volt dolgom, akire igazán semmi panaszom nem lehetett, inkább nagyon hálás voltam neki amiért megkímélt minden kellemetlenségtől kilenc hónapon át. 
Pedig az őt ért ingerek már bent is elég intenzívek voltak, tekintve, hogy már a terhességem alatt is hallgathatta a kerti asztalos műhely fülsiketítő zajait, hiába is szerettük volna attól megkímélni…  

Ráadásul másfél éven keresztül éltünk ilyen mostoha körülmények között, de ez rajtunk kívül senki mást nem érdekelt.
Ergo, ha az nem lett volna elég, hogy Bence soha nem volt az alvás világbajnoka, minden alvásra hajazó, hasonlító, vagy gyakorlati formában létrejövő alvási tevékenysége előtt elmormoltam egy imát az égieknek. Hátha nem pont abban a fél, háromnegyed, netán egy órában, amíg a kicsink alszik, indul be a kerti „buli.” Szegénykém, már nem először, nem is utoljára aludt el abban az Istentelen hangzavarban, ezért, ha sikerült mélyen álomba szenderülnie, akkor az esetek többségében már nem riadt fel, de alvásának fázisa eleve rövidebb volt.
Mindezek után gyakran töprengtem azon, hogy vajon a mi kisfiúnk mennyi mindenre fog a későbbiekben, vagy akár már szinte tudatára ébredése után emlékezni abból, ami még a születése előtt történt. Vajon a kellemes kapcsolódásokon kívül, a nyugtalanító, erőteljesen idegtépő zajforrások is befolyásolják világrajövetelének előszelét?
Egyébként csodálatosan meseszép, elgondolkodtató történeteket olvastam gyermekekről, akiknek oly mértékben tökéletesen működött a memóriájuk, hogy mindenre emlékeztek, ami az anyaméhben történt velük…
Tegyük hozzá, hogy olyan képességekről beszélünk, amiket tulajdonképpen mindannyian hordozunk magunkban. Más kérdés az, milyen mértékben vagyunk képesek felszínre hozni agyunk végtelen információkat hordozó raktáraiból… 

Vagyis dióhéjban annyi a lényeg, hogy nagyon hittem abban, hogy még ha mi nagyon is, ellenben a mi Bencénk semmire sem fog emlékezni egy antiszociális ember - akit sajnos a sógoromnak sorsolt ki a szerencsétlenség kereke- „munkásságából.”  Mert ugyebár az ember lányának minek ellenség, amikor élete párjának testvére, akinek a legjobb fejnek „kellene” lennie a világon, magasról tesz, bátyjának tizenegyhónapos kisfiára… Komolyan részletezzem? Mert szerintem nem kell hozzá őstehetség, hogy szemléltessem azt a kiszolgáltatott helyzetet, amiben éltünk.
Mégis ott voltunk egymásnak hárman boldogan, összetartóan, olyan bizonyossággal, aminél szerintem ebben a széthulló világban nem is kell több…
Kivéve egy saját ház, a világ másik végén! 😍😏

Na igen, nyilván az egy másik történet, hogy fejben már megvan, beköltöztünk, berendeztem és kint vagyunk a kertben… Egymás szavába vágva, mint mindig, beszélgetünk és még az sem zavar minket egy csöppet sem, hogy a lehullott faleveleket össze kellene gereblyézni. Gondolatban már megvettük a madáretetőt és hallgatjuk a neszelést, amint odatéved egy feketerigó.
Neszelés, fekete rigó, ami másnak talán természetes, de nekem bizony ilyen álmaim vannak, egy saját kertben, bármennyire is hihetetlenül hangzik.
Ehelyett ugorjunk el álomországból, rögtön a fülészetre, ahová roh@dt fájdalmas fülgyulladással mentem, vagy inkább siettem a névnapomon…
De mivel nem egyeztetett velem senki, hogy ennyire megszívat, eme szép napomon, így nyilván nem tudtam időpontot kérni…
Mert az időpont szent és sérthetetlen, nem baj az sem, ha közben öt másik beteg kint dobja fel a talpát a folyóson, a kutyát nem érdekli.
Megvan az illusztráció ahogyan a havi bajom kíséretében, fülgyulladással ülök a fülészeten negyed háromtól este ötig a névnapomon? 

Egy nap, amikor tényleg reménykedsz abban, hogy élve távozol és szenvedéseid utolsó óráiban, nem bukkan fel egy távoli ismerős, magas hangon affektálva azt kérdezvén: „Jól vagytok?”
Persze, b@meg, azért ülök egy fülészeten…
Méghozzá tényleg nem is akármeddig, hanem egy végtelenségig, aminek kellős közepén, csak annyit tudtam: „Én innen, valami gyógyszer, leszedáló, vagy tudatmódosító nélkül nem megyek haza. „
A bal fülem ugyanis annyira fájt már éjjel is, hogy a bal oldalamon aludni sem tudtam. Azt hittem megőrülök abban a reménytelen kálváriában, hogy amikor kis esély is volt rá, hogy végre valahára a saját sorszámomat lássam a kijelzőn, megérkezett egy időpontra jött beteg…
Nem értettem, miért nem lehet időpontos után, behívni egy - egy kínlódó, messziről jött vándort is… Hogy ők is kapjanak egy esélyt a túlélésre.
Aztán több órás próbatétel után végre sikerült bejutnom egy idősebb doktornőhöz, akinek az első kérdése az volt, hogy „pont a névnapomon?”
Úgy nézett rám, mint egy hidegvérű gyilkos, aki végig TUDTA! Tudta, de nem hívott be, hát van ennek szíve? 

Basszus, már nem számított semmi, már minden mindegy volt…
De, hogy mire jutottunk egymással, arról a következő részben panaszkodom ki magam, addig is feldolgozásra vár minden más. Mármint számotokra. 

Folytatás következik…