59. Bejegyzés - Csukott szemmel, álmomban is, három óránként, már megint?

Ha valami megmutatta az idő múlását és éreztette velem, hogy elindultam egy gyors öregedés útján, akkor az ismétlődő, mindennapos tevékenységek nálam mindenkor vitték a pálmát.
Igen, konkrétan a babaetetés, pelenkázás, cumisüveg fertőtlenítés rutinjára gondolok, ami egy Édesanya számára áldás és békesség, az tagadhatatlan. Főleg az okból kifolyólag mert a folyamat végeztével a baba is megnyugszik, számunkra pedig kinyílik egy kapu a szusszanás lehetőségére. ELVILEG.
Ezzel együtt, személy szerint, nekem amolyan vicces karika túrához hasonlítható összképnek hatott, ahogyan akármelyik napszakban és órában, éberebben, vagy kómában is gépiesített mozdulatokkal tettem a dolgom.

Természetesen ennek kereszttüzében a fáradtság, mint egy megszokhatatlan ragaszkodás, folyamatosan velünk volt. Tévedtünk, amikor már kezdtük azt hinni, hogy megszabadultunk tőle. Gyakran előfordult velem is, hogy bemondtam az unalmast és hiába igyekeztem magam rávenni, hogy értelmes dolgokat is csináljak, nem ment. Ráadásul az időjárás is rendszeresen keresztül húzta a számításainkat…
Amikor úgy keltem fel, hogy megállíthatatlan késztetést éreztem a csavargáshoz, egész egyszerűen le kellett szállnom a Földre, a realitás talajára. Holott ekkor már egyenesen bűvöltem a radart és állandóan azt figyeltem, hogy várható-e zivatar, tájfun, armageddon, hőség, vagy bármilyen pusztító jelenség.

De könyörgöm, percenként változott a hőérzetünk, másodpercenként a hangulatunk. Hol fújt a szél és hidegnek érződött a levegő, hol úgy kisütött a nap, hogy levert a víz, aztán beborult, lógott az eső lába, majd ismét előbújt a nap. Gondolom, értitek a hezitálásom mélységeit és magasságait, ha mégsem, akkor majd fogjátok. 😁 Pusztán arra céloztam, hogy ember voltam a talpamon, ha eltudtam dönteni, hogy elinduljak-e sétálni, vagy sem, minden túlzás nélkül.
Ellenben más napokon viszont, amikor egyszeri és megismételhetetlen energiák dúltak bennem, azaz majdnem minden klappolt, BEINDULTAM. Pár órára megváltani készültem a világot, ami egyenesen arra sarkalt, hogy a fejemből kipattanó elképzeléseknek eleget tegyek, ha törik, ha szakad, maximum tört és szakadt, de legalább  jó szándék vezérelt. 😵
Eljött például annak a napja, amikor a lakást atom biztos gyermekvédelmi rendszerré tettük. Vakdugókat vettünk és nekiláttunk az összes konnektorba behelyezni, ugyanis Bence kúszás közben már bizony vakmerő mozdulatokkal ismerkedett a villamos energiával.

Különösen akkor lendült bele leginkább, amikor szimpla rezdüléseinkből látta, néhány tárgytól fokozott izgalmi állapotba kerülő kétségbeesett szüleit, azaz minket. Na, olyankor tudta igazán, hogy azonnal ott a helye! Nem beszélve arról, hogy az erőnléte verhetetlen volt és általában minket is elkápráztatott, ahogyan szunnyadó babaizom pacsirtaként karrierre tört. Az hagyján, hogy a felfújható gumimedencéjét emelgette és egyik lábával meg is tartotta, de ahogyan az üveges szobaajtón kezdett lógni, az már mindennek volt a teteje.

2019. Május 14-én lett hét hónapos, de egyébként ettől a naptól számítható az is, amikor már igyekeztem dátumokat is írni az ANYAHISZTI BLOGBA nektek, nekünk és amúgy a miheztartás végett. Ráadásként pedig ettől a ponttól kezdtük úgy hinni, hogy nem kell örökre egy puskaporos hordóban laknunk, a „világ legjobb sógorával, az asztalosok koronázatlan királyával”…
Avagy a lakrészemhez elkezdett készülni a lépcső, igaz, hogy nem olyan ütemben, ahogyan a nagy könyvben meg van írva és tulajdonképpen a nyugdíjazásomra előbb láttam esélyt…

De! A „pótapám” vállalta el, nem ígért semmit, ellenben azt biztosan tette… Munka mellett tudta csinálni, szívességből, úgy ahogyan az ideje és ereje engedte. Hozzáteszem, hogy feltehetően megsajnált, ahogyan hisztérikusan kifakadtam neki, szánalomért könyörögve… Viccen kívül, nagyon hálás vagyok neki, amiért innen is ezer köszönet!  Hiszen az alapanyagok, tartozékok és minden egyéb már eleve nem volt csekély összeg, de ha munkadíjat is kellett volna fizetnünk, akkor kizárt, hogy lett volna miből…
Így indultunk hát neki a biztos bizonytalannak, ami akkor az egyetlen kapaszkodónk volt. Valljuk be, minden nap felszálltunk egy láthatatlan buszra és mentünk vele egy kört… A cél egyenesig azonban még irtóra sokat kellett utaznunk…

Folyt. köv.