48. Bejegyzés - Hét kilós és közel hetven centis a mi 6 hónaposunk.

 

A gyermeki tisztaság és őszinteség megmagyarázhatatlan jelensége. Mióta anya lettem megmártóztam egyfajta belőle áradó békességben. Nem túlzás, még ha kissé csöpögős is azt állítani, hogy ez lehet az igaz szeretet melege.
De ha már a lelkieknél tartunk, egy ideje nem beszéltem a szülés után jelentkező depresszióm jelenlegi állapotáról. Noha természetesen szó sincs róla, hogy egy csettintésre abbamaradt, mintha sosem létezett volna, félreértés ne essék.

Maximum szépen lassan, minden egyes nappal jobb lett, ami azt jelentette, hogy a hangulatingadozásaim mértéke valamelyest stabilizálódni látszott. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a szoptatás abbahagyása után kezdett igazán jelentősebb változás bekövetkezni. Mint korábban említettem Bence magától döntött úgy, hogyha már nem tudom neki a bőség zavarát nyújtani, akkor ne is törjem magam, inkább a könnyebb utat válasszuk. Konkrét észrevételem határozottan az volt, hogy szoptatás folyamán minden menzeszt megelőző napon letörtebb és magamba fordulóbb voltam. Annak teljes elhagyásával viszont megszűntek a hormonális ráhatások is. 

Azért azt nem állítom, hogy egyszeriben az egész világ rózsaszínbe váltott és mindent tökéletesen szépnek láttam magam körül. Őszintén és reálisan vetítve elétek érzelmi labilitásomat, továbbra is voltak piszkosul nehezen megélt napjaim, azonban már képes voltam nem azokra fektetni a hangsúlyt. Helyette tudatosan nyugtattam meg saját magam, miközben arra összpontosítottam, ami jó Körülöttem, amiért érdemes kitartanom. Igyekeztem örülni egészen apró csekélységeknek, mint például fél óra sziesztázásnak kávéval a kezemben, egy óra sétának, de leginkább értékes perceknek Bencével és Robival.

Avagy eszmefuttatásom közvetítő lényege felétek, valójában az, hogy biztassalak benneteket, akik hasonló nehézségeken mentek keresztül éppen ebben a pillanatban is. Higgyétek el, hogy a legmélyebb gödörből éppen olyan küzdelem kimászni, mint tovább csinálni bármit, amiben pillanatnyilag már nem láttok motivációt. Ennek ellenére bármennyire is hihetetlen, de van kiút onnan, ahonnan már nem pislákol halványan sem a fény!

Hiszen az egyik legnagyobb tett, amit véghez tudunk vinni, hogy elsajátítjuk az önmagunkból való építkezés tudományát…
Gondolok itt arra, hogy először is különbségeket teszünk mélységeink és magasságaink mértéke között. Ha nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi a bajunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy másnap újra feljön a nap és túl tudunk jutni külső segítség nélkül is óriási csapásként megélt jelentéktelen bosszúságainkon.

Még mielőtt azt gondolná bárki, hogy könnyen beszélek, szögezzük le: olyanra nem vagyok képes, csupán a saját tapasztalataimat osztom meg veletek. Tisztában vagyok azzal, hogy ha az ember ramatyul érzi magát, akkor az első időszakokban, egyáltalán nem fog tudni filozofálgatni, önmagát erősíteni, pláne nem saját magában tudatosítani, hogy csak azzal kell foglalkoznia, ami arra érdemes. 

Őszintén meséltem nektek korábbi írásaimban is azokról az érzéseimről, amikor pusztán csak arra vártam, hogy teljenek a napok, rettegve az anyaság démoni felelősségétől. Nos, ebből a kivert kutya állapotomból azonban idővel képessé váltam az a valaki lenni, aki lenni szerettem volna. Azt hiszem az a jó szó rá, hogy végül anyaként lettem igazán önmagam, miközben ráébredtem arra, hogy már nemcsak nő vagyok, hanem olyan nő vagyok, aki anya is egyben.
A lényeg pedig pontosan ebben a felismerésben rejlik, hiszen amint odáig eljutunk, hogy egy gyermekkel teljesebb lett az életünk, már nem veszteségként éljük meg a változásokat. 

Noha, azért azt is valljuk be, hogy gyakran leszünk zaklatottak, csalódottak, elveszettek, amikor bizony ismét ott motoszkál bennünk a kisördög hisztérikus hangja: „Megérte egyáltalán?”
Mennyiszer, de mennyiszer fogunk ehhez hasonló költői kérdéseket feltenni, melyekre a szívünk mélyén mindig ott lesz a válasz, már az átfutó gondolat pillanatában is. 

Még soha nem volt olyan a világon, ami ennél jobban megérte volna… Személy szerint én így vélekedem.