47. Bejegyzés - Anyaként kibontakozva, gyakran ott lebeg a szemünk előtt a gyerekkor és a tinikor egyaránt…

 

Bár Bencéről sokkal szívesebben írnék napestig büszkén, izgatottan, boldogan, mint, hogy saját magam keserveiről, rosszul megélt emlékeiről csevegjek. Valamilyen megmagyarázhatatlan belső késztetés mégis arra sarkall, hogy véletlenül se az a messziről jött ember legyek, aki bármit mond… 

Hátha tudtok velem azonosulni, sőt még talán sorstársnak is találtok, vagy bármi olyan érzést váltok ki belőletek, ami semmiképpen sem a szánalom, sajnálkozás, sokkal inkább egy együtt érző sóhaj, vállveregetés. Magyarán ha egy kicsit a dolgok mögé láttok, akkor tudtok gondolni rám úgy is, mint egy valaha volt gyerekre, ami nem feltétlenül jó, vagy rossz, inkább valóság közeli. 

Már nem először jövök azzal a szerintem nem egyedi ténnyel, hogy mióta az eszemet tudom, önbizalomhiánnyal küzdöttem. Könnyű lenne mindent arra kivetítenem, hogy apa nélkül nőttem fel, de az egészen bizonyos, hogy egy apa hiánya sok szempontból változtat és formál egy gyermeki világnézeten.

Kezdjük azzal, hogy az iskolában én is a csúfolódás áldozata voltam, mint sokan mások. Eleve fogszabályzót és szemüveget hordtam, ami bőven elég volt hozzá, hogy megalapozzam a karrierem. Adott volt egy fejlődésben lévő kislány, aki ki sem látszott az akkoriban különösen divatjamúlt szemüvegkeret mögül, ráadásul még fémesen villanó mosolya sem tündökölt varázslatosan. Na, ez a szerencsétlen voltam én, akit túlságosan könnyű volt kizökkenteni nem létező magabiztosságából. 

Annak ellenére, hogy szép volt az arcbőröm és voltam olyan mázlista, hogy nem díszelegtek rajta gyulladt pattanások…
Átlagos volt a testsúlyom, szép, dús haj keretezte az arcom, azt leszámítva, hogy szinte mindig bili formájúra volt levágva, minden hozott adottság jónak bizonyult. 

Megjegyzem, az akkori extra vastag szemöldököm-ami később indult növekedésnek- például kifejezetten visszasírom, pedig abban az időben mennyire utáltam! 

Viszont a fejemre aggatott szemüveg kellett, hogy ne essek orra, a fogszabályzó pedig azt hittem hasznos lehet számomra. Nyilván mostanra már tudom, hogy ezeket a fogakat nem lehet szabályozni, de erről majd későbbi írásaimban lesz szó…

Tehát néztem magamat a tükörben és nem estem a látványtól hanyatt, de ha esetleg volt mégis egy- két pozitív sugallat a fejemben aznapra, azonnal blokkolták a csúfolódó megjegyzések toplistái.
Vagyis abban, hogy egy feszengő csaj legyek, akinek fogalma sincs arról hogyan kell öltözködni, igazán jó partner volt a külső közeg. Aztán egyszer csak jött a fordulópont, amikor „eldobtam” a szemüvegem… 

Már nem emlékszem hogyan került a kezembe a „Dobd el a szemüveged című könyv”, de az biztos, hogy úgy éreztem kaptam tőle egy esélyt.
Tény, hogy nem feltétlenül hiúságból, inkább elsősorban kényelmetlenségi szempontokból is zavart a szemüvegem. Emlékszem, hogy esőben úgy néztem ki benne, mint egy két lábon járó szélvédő. Nem beszélve arról, amikor a hideg és meleg váltakozásától úgy bepárásodott, hogy az orromig sem láttam tőle. 

Nem kérdés, hogy milyen nagyon szerettem volna megszabadulni minden velejárójától, ezért a fejembe is vettem, hogy mindent megteszek ennek érdekében. A könyv segítségével olyan szemtornákat végeztem rendszeresen és kitartóan, amiknek hamarosan meg is lett az eredménye. 

Jelentős mértékben megjavult a szemem, azóta sincs szükségem szemüvegre. Gyorsan lekopogtam…Hihetetlenül büszke voltam egyébként erre a siker storyra, ráadásul közben még a fogszabályzóm ideje is lejárt. De tudjátok, hogy van ez…

Kívülről változtam, de belül valahol még mindig ugyanaz a lány maradtam, aki valószínűleg soha sem fog szétdurranni az önbizalomtól. 

Azért ne térjünk el a tárgytól és maradjunk a pofára esett lány történeténél, ahol még mindig én játszom a főszerepet. Ergo két dolog volt, amire megtanítottak a leckék. Az egyik az, hogy a barát nem az, aminek látszik, a másik pedig, hogy nem hagyhatom magam lelkileg a végtelenségig sérülni. 

Titkon irigyeltem azokat, akik mellett ott volt az apa, aki megvédi „a kicsi lányát.” Aztán eljött a nap, amikor megértettem, bármily furán is hangzik, hogy „csak én lehetek a saját apám, senki más. „ Elegem lett a sok megaláztatásból, ezért onnantól kezdve eldöntöttem, hogy mindig kinyitom a szám. 

Ám sajnos ezt a reflexet annyira jól sikerült kifejlesztenem, hogy átestem a ló túloldalára és jóformán azt is támadásnak értelmeztem, ami nem volt az. Bizonyára ebben mélyen benne rejlett az a tény, hogy a gyerekkorunkból hozott dolgok, akarva akaratlan személyiségünk alappillérei lesznek. 

Ám anyává válni, mégiscsak akkora mérföldkő, hogy rengeteg dolgot leszünk képesek másképpen látni, megérteni, elfogadni, vagy éppen ellenkezőleg. Talán általa sokkal tudatosabban szeretnénk elkerülni azt is, ami elkerülhetetlen. De az egészen bizonyos, hogy más megvilágításba kerülnek az élet apró, avagy jelentőségteljes momentumai.