Anyaság előtti régi énem ma már felháborodottan kikérné a panaszkönyvet… Magamra sem ismerek

Hihetetlen, hogy egykoron azt sem vettem volna észre, ha a szomszéd házat neonrózsaszínre festik, bezzeg az már akkor is feltűnt volna, ha a ruhásszekrényemben két centivel arrébb kerül a farmerem, de a lényeg mégis valahol útközben elveszett.
És itt most nem pusztán a bambaságról van szó, ami egy olyan dolog, amiről nem feltétlenül tehetünk, vagy nem tehetünk… Lehetséges, hogyha mélyen magamba nézek, akkor a jó reflex és a gyors észjárás soha nem volt egy velem született tulajdonság, inkább az idők során fejlődött ki, előbbi biztosan, utóbbit inkább nem vesézgetném, mert ott még van fejlődni való bőven. 😊
Tény, hogy serdülő koromban és úgy általában fiatal suhancként nem én voltam az a tipikus lény, aki gyakran kiáltott fel, hogy „Jé, észrevettem, hogy…” Na, mellettem simán kivághattak volna egy erdőt, az valószínűleg fel sem tűnik, annyira elvoltam foglalva a saját kis világommal, hogy ma már úgy érzem, nem kell korán kelnem ahhoz, hogy egy újjászületett más valakit lássak a tükrömben…
A változások olyan távol vannak anno és most között, mint Makó Jeruzsálemtől…
Anyaként ma, nemcsak teljes lázba tudok jönni, pár színes őszi falevél látványától, de szinte spirituális gondolataim támadnak tőle, akárcsak egy gyönyörű virágtól, vagy a vadkacsák, madarak élővilágától, egy különleges formájú felhőtől, egy zöldben pompázó fa lombkoronájától- és még sorolhatnám.
Szóval, kérem szépen, erre mondják azt, hogy teljes a személyiségcsere, ahol már csak a nevem maradt eredeti…

De, hogy egy kicsit fokozzam a lelki fröccs hullámzó habzását, volt ez még másképp is.
Ugyanis onnantól fogva is komolyan elkezdtem gondolkodni rajta, milyen jól sikerült az agymosásom, amikor képes lettem örülni egy tortaformának, egy bögrének, vagy akár csak egy tapadásmentes tepsinek- és egy tojásszeletelőnek is, basszuskulcs! Ilyenkor az ember már eltöpreng és komolyan számot vetve megkérdezi önmagától, hogyan tudott hosszú évekig annyira tudattalan homályban élni? Egyszerűen kényelmes volt a sötétben tapogatózni és hallgatni a jó kis háttérzenét, amíg rá nem ébredtem arra, hogy minden hamisan szólt. Végre valahára körülnéztem és megláttam a lényeget, az anyaság hozta meg számomra azt a megmagyarázhatatlan áttörést, amire még én sem számítottam.
Jött Bence, aki éles ellentétben velem, mindent részletgazdagon és pontosan látott, másképpen nézett a világra, nemcsak szimplán nézett rá, hanem látott is, pásztázott, belelátott és átlátott rajta…
Minden áldott alkalommal, lenyűgözve, visszatartott lélegzettel figyelte a kukásautókat, mint a Félisteneket, mert számára azok sem „csak” járgányok voltak, hanem gigantikus varázslók, akik beragyogták az aszfaltot- és nem létezett hozzájuk fogható, sőt!

Állítom nektek, hogy a naponta többször elhangzó szavak között a leggyakrabban, kiugróan magas százalékban előforduló, vezető listásunk, nagy valószínűséggel a kuka volt…
Kuka, a tökéletesség szobra, egy stabil fénypont a folyton változó világban, ami már elnézést, de hozzá képest az  „Anya és Apa” szavak, valahol a pedálos szemetes és a műanyag kuka mögé szorultak vissza. Bence napi szókincsének kördiagrammos ábrázolását, úgy nagyjából 85% kuka tette ki.
Ergo, voltak gyakori pillanatok, amikor sokkal gyorsabban reagált arra, ha nem a nevét kiáltottuk, hanem csak annyit mondtunk neki: „Kuka!”. 
Persze a mentőautó szirénája sem volt kismiska, még-ha, azt nyilvánvalóan mi is inkább csak külső szemlélőként szerettük volna hallgatni, mígnem az élet volt, hogy másként hozta, de az is előfordult, hogy csak ránk akart ijeszteni-és mit ne mondjak, teljes sikerrel is járt…
Egy decemberi estén, Robi beült egy kád forró vízbe, mert nem mellesleg, ebben az időszakunkban még a kádfürdő aranykorát éltük -és akkor még nem sejtettük, hogy később, költözés után beköszönt „a nagy vízválság”. 😊 

Szóval mit sem sejtve lubickoltunk - és el sem tudtuk képzelni, hogy lesz még nagyon sekély a víz, amikor a pancsolás nem relaxációt jelent, hanem komoly taktikai sportot- és a kádban lévő folyékony tisztálkodási eszköz gyorsabban fog apadni, mint a Balaton… De erről majd később, most inkább maradjunk tárgyilagosak és térjünk vissza az aznapi gőzfürdőhöz.
Vagyis Robi eltűnt a csempe pára buborékában, ahová nemcsak tisztálkodási céllal ment be, hanem úgy is mint általában az ember a fürdőszobába, felfrissülési szándékkal is…
Ám ehhez képest, dolga végeztével, sajnos olyan ijesztő és elsápadt színben jött onnan ki, mintha hat rétegben vitt volna fel egy mély tisztító arcpakolást…

Amikor azt mondta, hogy van egy enyhe légszomja, még mindketten azt gondoltuk, hogy a fürdőszobai meleg gőz kellemetlenségeitől szenved, ezért reméltük, hogy hamarosan jobban lesz…
Ám legnagyobb rémületünkre, éppen az ellenkezője történt. Erős szorítást érzett a mellkasán, belégzésnél kevesebb levegőhöz jutott, miközben már a karjai és lábai is zsibbadni kezdtek.
Természetesen eszünk ágában sem volt elbagatellizálni a tüneteket, ezért hívtam a 112- öt, majd a vonal túlsó felén egy nagyon körültekintő állapot felmérést vezettek le, végül pedig ők is úgy látták kézenfekvőnek, ha a biztonság kedvéért kiküldenek egy mentőt…
Robi közben elkezdett néhány dolgot táskába pakolni, jó előre felkészülve arra az eshetőségre is, ha netán mennie kell… Én úgy remegtem, mint egy összeszerelés alatt álló Ikeás szekrény, amiből kifelejtették a csavarok felét- és úgy bőgtem, mint akinek véletlenül rácsapták a kocsiajtót az újára…

Sokkal inkább voltam egy kis fény az alagút végén, mint támasz és megerősítés egy kilátástalan helyzetben, de nem tehettem róla, hogy úgy éreztem magam, mint egy katasztrófa film mellékszereplője, aki sikítva futkos körbe egy süllyedő hajó fedélzetén…
Szerencsére Bencénk végig aludta az egész mentőakciót, ami csak annyiban volt nehezített pálya, hogy egy ötven négyzetméteres lakásnak, pusztán csak az előszobájában tudtuk fogadni a mentőorvost, az asszisztensét és a mentőautó sofőrjét… Képzeljetek el három embert a koronavírus idején védőruhában, maszkban orvosi műszerekkel, akiket legnagyobb sajnálatunkra még leültetni sem tudtunk hová. Igaz, hogy azért egy széket kitoltunk a konyhából, az egyetlent, de arra is csak Robi ült le, hogy megnézhessék a vérnyomását, vércukorszintjét, véroxigén szintjét.
Hozzáteszem, hogy mindhárom férfi nagyon kedvesen és megértően állt hozzánk, így még azt sem vonták kétségbe, hogyha a szobában alvó kisfiúnk az éjszaka közepén felriadva meglátná őket, az hétszentség, hogy sokkot kapna…

Miközben találgatná, hogy mi a francot keres nálunk éjnek évadján egy háromtagú „űrhajós delegáció.”, holt biztos, hogy arcára fagyna a mosoly a látványtól, hiába is magyaráznánk neki, hogy a bácsik hősies megmentők!
A lényeg viszont az volt, hogy hála a jó égnek mindent rendben találtak Robinál, ezért nem látták indokoltnak, hogy bemenjünk a kórházba koronavírus tesztet csináltatni, nem beszélve arról, hogy abban az esetben, egyéb nyavalyák elkapását is megkockáztattuk volna, amit egyértelműen mi sem akartunk…
A mentőorvos véleménye szerint Robi rosszullétét egy folyamatos stresszhelyzet okozta, amitől egy kisebbfajta pánikrohamot kapott…
Bizony-bizony, Bence születése óta, kaptunk hideget-meleget -és a lakóhelyünk gyakran olyan volt, mintha egy megvadult méhkas belsejében próbáltunk volna relaxációs jógát tartani.
Asztalos műhely a kertben, útépítés az utcában, házépítés a szomszédban… Nos, mindezeket már csak maximum egy aktív vulkánkitörés tudta volna felülmúlni, hogy megköszönhessük neki a látogatását, miután közöltük vele: Tele vagyunk, nincs több férőhely!

#anyaság #vicces #család #mentők #pánikroham #gyerekszáj