107. Bejegyzés - A gyerkőc tudta, hogy nálam a „nem” csak egy bemelegítés az „egye fene vigyed előtt.”

 

Amikor közeledett a második születésnapja, természetesen lelkesen törtem a fejem ajándékokon, tortán, aztán pár órával később már azon, hogyan úszhatnám meg az egészet…
Ekkoriban még nem kíséreltem meg, hogy tortasütéssel hősködjek, később már belementem abba, hogy Robin teszteljem a prototípust, viszont Bencét nem mertem feláldozni a házi sütési kísérleteim oltárán…
Végül az elképzeléseim netovábbja egy túró Rudi tortában ért véget, mivelhogy kifundáltam, hogy a túró Rudit Bencénk imádja, sőt, még Robi is szereti…
Persze egy férfi soha nem vállalja fel, hogy „szereti” ha csak nem pacal pörköltről, disznózsírról, vagy erős Pistáról van szó, vagyis, mondjuk úgy, hogy megeszi? Ugye így a helyes, ha jól tudom, mielőtt még szó érné a ház elejét, de mi van a torta tetejével?
Oda egyértelműen csak és kizárólag olyasvalami kerülhetett, aminek nemcsak százszázalékosan van kereke, de ki van mind a négy kereke- és ha lehetséges akkor tud szirénázni, ami a minimum elvárás tőle.
Már csak azt kellett kisakkoznom, komoly egzisztenciális krízisbe kerülve, hogy a tűzoltó, a mentő, vagy a rendőr a pillanatnyi favorit? Végül utolsó emlékeimet előhalászva, bevillant az a rendőrautó, ami anélkül hagyta el a parkolóhelyét, hogy Bencétől engedélyt kért volna- és majdnem világvége lett belőle…
Szóval gondoltam a rendőrség mindig jól jöhet egy bulin, bár kissé csalódott voltam, amikor a cukrászdában közölték velem, hogy azt nem tudják marcipánból elkészíteni, sőt…
Tisztán éreztem a megfutamodást, amint az eladó azonnal bedobta a törölközőt és villámgyorsan kihátrált a marcipán- rendőrautó projektből. 

De a totális csőd az volt, amint a marcipán válságot egy jó szándékú vevőtársam oldotta meg az ostyalap ötletével, miközben a pult másik oldalán bekövetkezett az élő leblokkolás lassú, de biztos folyamata. Az egész helyzet kívülről úgy festett, mintha az eladó lenne a statiszta, a vásárló pedig zsigerből, tíz percen belül felcsapna üzletvezetőnek.
Lényeg a lényeg, végső soron meglett a megállapodás: a cukrászda nagy kegyesen bevállalta az ostyalapból készült mentőautót… Hozzáteszem, hogy gyakorlatilag egy gyakran látogatott, jó hírű, minőségi cukrászdáról beszéltünk, ezért is maradt a mai napig is rejtély számomra, hogy vajon miért iszonyodtak annyira a marcipántól, mintha nem marcipánmasszát kértem volna tőlük, hanem radioaktív hulladékot.
De lépjünk túl a torta mizérián és egy kicsit ízlelgessük Bence szülinapi ajándékának tényét, körülményeit és konkrétumait… Na, nem egy újabb, sokadik autó a gondolat közepe, ami nyilvánvalóan kézenfekvő lenne és biztosan örülne neki, miközben hivatalosan is megnyithatnánk az egyszobás autósboltot, vagy zsibvásárt, viszont…
Gondoltam megmutatom és bebizonyítom, hogy van valami más meglepetés bomba is a tarsolyomban, ami legalább akkora lutri, mint csukott szemmel megírni a lottószámokat, ellenben amikor megláttam…

Az úgy esett, hogy… Halvány fogalmam sem volt, hogy mit vegyek pontosan, ám valamiért az a maximálisan lehetetlen elvárásom született magammal szemben, hogy kellene valami változatosság, ami valami mást is tud, mint motorhangokat kiadni. Na, hát ezt azt hiszem egész jól sikerült megvalósítanom, amikor rátaláltam egy beszélő papagájra…
Így legalább nemcsak én jártattam a számat hiába, hanem lett egy konkurenciám, ráadásul tetszett a munkamorálja és igazán motiváló volt az a mondata is, amikor közölte, hogy „elfáradtam, ideje lepihenni”… Onnantól kezdve kikapcsolt és sztrájkolni kezdett, de ha kellett, napszaktól és mennyiségi korlátozástól függetlenül rendkívül barátságosan táncolt, beszélt, lépegetett, állathangokat adott ki – mondjuk ez nálam is működött (pl: üvöltő sakál), két mesét mondott el, sőt, még világított is. Kell ennél több? Jó, tudom, nem mosogat, nem főz, nem porszívóz, de kötélből van az idegrendszere és fáradhatatlanul szórakoztatja a gyermekemet. 

Szóval ezek fényében már csak abban reménykedtem, hogy Bencénknek is elnyeri a tetszését, mi több, megtűri a házban újdonsült tollas kis barátját…
Igazam lett, bár volt egy kis hatalmi harc az elején, de amikor a mi szemünk fénye rájött, hogy az irányítás abszolút az ő kezében van, nyugtával dicsérte a napot- és könnyedén lediktálta a feltételeket a papagájon lévő nyomógomboknak…
Természetesen csak azért is kapott egy kis autót, mesekönyvet és betűs kártyákat, amivel semmiféle fejlesztő tervem nem volt, félreértés ne essék, mindössze megtetszettek a rajta lévő rajzok és tudtam azt is, hogy Bence imád ilyesmikkel babrálni.
A születésnapja előtti napokban pedig úgy gondolta, hogy felnőttünk a feladathoz, ideje minket egy szinttel feljebb emelve, előléptetni, átmentünk a próbaidőszakon…
Azon a bizonyos, nagybetűs, ominózus Október 8- án és 9-én bevizsgálta az addigi munkaköri teljesítményünket és egyik pillanatról a másikra felfüggesztette Robi papa, majd pedig az én Mam – mam hívó kódomat és méltónak találva minket a címre, indokoltnak látta az Apa és az Anya fokozatot.
Ámbár mi szó nélkül elfogadtuk és nagyon szerettük a korábbi szeretetteljes név választást is, de azért nem fér hozzá kétség és nincsenek rá szavak, amikor az ember fülében zenei dallamokon szárnyalva harsányan kiáltanak a szavak: Anya! Apa!

De egyáltalán ki voltam én korábban, a Bence előtti időszámítás előtt?
Elhivatottnak és keménynek gondoltam magam, akinek tökéletes nevelési elvei lesznek, a következetesség megdönthetetlen alapjaival.  Azt képzeltem, hogy bármilyen hisztit jól és higgadtan tudok majd kezelni és úgy egyáltalán nincs és nem is lesz olyan hiszti, ami engem padlóra tud majd tenni. Szánalmasnak találtam, hogy különféle állatnevekkel illessem a gyerekem, mint nyuszi, maci, mókus -és egyéb ízeltlábú, rágcsáló, vagy netán hüllő. Azt is lehetetlen kóbor gondolatnak tartottam, hogy mindenféle felesleges játékot megvegyek, csak azért, hogy ne üres kézzel menjek haza… Abba sem tudtam magam beleképzelni, hogy túlfélthetem, vagy túlszerethetem a gyermekem, netán még azon is megbántódhatom, ha másokkal is osztozkodnom kell ezen a hatalmas szeretet cunamin.
Aztán Bence megszületett és az elveim Kb. két perc alatt olvadtak el, mint a kint felejtett jégkrém júliusban. Annyira sem voltam következetes, mint az ÁSZF, vagy mint egy állásinterjún elhangzó „versenyképes fizetés és dinamikusan fejlődő csapat. „ 

Ami pedig a Beceneveket illeti, ha kívülről hallottam volna magamat, valószínűleg kínos csendben hallgatok, tekintve, hogy Bencénk volt Bogyó, Bohóc, nyuszifül, baba, kis bagoly, édeske, manófalva, Macika, madár- és mindennek a végtelen sora, de lényegében csoda, hogy még a saját nevére hallgatott. És ha már itt tartunk: ha csak egy üvegpohár volt a közelében, vagy fél centivel közelebb volt az úttest széléhez, én már vörös riasztást fújtam a fejemben, az ismeretlen tárgyakat pedig hajlamos voltam kézigránátként funkcionálni, még mielőtt meggyőződtem volna valódiságukról.
Ha meg netán kitört a hiszti, nos nálam, volt az az erősség, amitől nemhogy a századik műanyag kisautót megvettem volna neki, de a kezébe adtam volna a bankkártyám, vagy megvesztegettem volna egy csokis keksszel.
Mert bevalljuk, vagy sem, a szülői szeretet nem a tökéletes szabályokra épül, hanem kölcsönös túsztárgyalásokra arról, hogy hány kocka csokiért veszi fel a cipőét, szelektív memóriára, ami töröl minden hiszti emléket, extrém reflexekre, hogy életben tartsd, illetve a tökéletlenség elfogadására, amikor ráébredsz, hogy a gyermeked nem egy nevelési projekt.
Végül pedig arra az elképesztő rejtélyre, hogy hogyan tudsz valakit tiszta szívből imádni, úgy, hogy az illető épp az imént törölte bele a taknyos orrát a kedvenc pulóveredbe.  

#szülőlét #anyasors #gyerekkelazélet #szülinap #kétéves lett #nevelésielvek #valóságvsillúzió #őszinteség #anyánaklenni #apanakalenni #családihumor #túróruditorta