101. Bejegyzés - A szombati relaxációnk pont olyan volt, mint egy forgatókönyv nélküli akciófilm

Biztosan ismeritek ti is azt a tipikus érzést, amikor tudatosan szeretnétek valami nagyon laza napot alkotni, de helyette kaptok egy önironikusan drámai túlélőtúrát…Persze a nagy százéves tervhez az is hozzátartozott, hogy elképzelésünk szerint, kivételesen időben szerettünk volna nekivágni a kiruccanásnak, máskülönben mi értelme lenne az egész hajcihőnek. Szóval ebből kifolyólag rekordidő alatt rittyentettem ebédet és varázsoltam fényesre a klotyót, sőt. A vasalóval olyan kíméletlenül simítottam ki néhány ruhadarabot, hogy még a gyűrődéseknek sem volt maradása. Végül aztán negyed háromkor sikerült az autóban indulásra készen ülni, ami tőlünk nem csak egyszerűen teljesítmény volt, hanem misztikus jelenség…
Mondanom sem kell, hogy peckesen és büszkén vártam, hogy elhagyjuk a bázist és elinduljunk a Vácrátóti Arborétumba…
Itt jött aztán az a hatalmas pofára esés, amit nagyjából úgy kell elképzelni, mint amikor a diadalmenetből villámgyorsan érkezel meg a startmezőre és közben azonnal ráébredsz, hogy bizonyos dolgokat miért nem kell erőltetni.  

Persze már késő lett volna elfogadni a bukást, annak fényében, hogy pisilnünk kellett és nagyon vágytunk a friss levegőre, a sétára és a csendre, nyugalomra… Miközben a kígyózóan hosszú, parkoló kocsisor már szinte azonnal értésünkre adta, hogy egyszerűbb lesz megnyomni a delet gombot, bár a végső lökést határozottan a pénztárnál elénk táruló látvány adta meg.  Élen a mindennemű, természetesen maszkot nem viselő, öngyilkos jelöltekkel…
Mivel a korábbi két alkalommal annyira kevesen voltak a szóban forgó Arborétumban, hogy az maga volt a béke szigete, ezért naivan azt gondoltuk, hogy feltaláltuk a spanyolviaszt és megfogtuk az Isten lábát. Ezzel ellentétben, a helyzet komolyan úgy festett, mintha a GPS navigáció népszámlálást hirdetett volna az Arborétum bejárata előtt, persze, túlélési útmutató nélkül.
Ergo, nem tudtunk mit tenni, mintsem felvettük a nyúlcipőt és kimenekültünk a veszedelmes vadonból, hogy aztán látszólag megszívassuk saját magunkat, ám hosszútávon mégiscsak megveregethessük a vállunkat, a jó ügy érdekében.
A végtagmegmozgatás, ivás, pisilés és nyavalygás után, azért igyekeztünk realizálni a céltalan kitérő csődjét és erősen gondolkodni rajta, hogy végtére is mitévők legyünk a továbbiakban, ha már eljöttünk hazulról, legyen benne valami újabb akadálymentesítés.

Robi megvilágosodott és kitalálta, hogy nézzük meg Naszályt, ami kb. fél óra autóútra volt tőlünk, vagyis nem pont a szomszédba, de azért elég távol az újabb kihívásokhoz…
Ámbátor, tény és való, hogy szép környezet várt ránk, gyönyörű kilátással, de a hegyek- völgyek között maximum egy zakatoló vonatnak lett volna méltán helye…
Nem pedig egy húsz hónapos, gyalogosan sétálgató kisfiúnak, a két frusztrált szüleivel az élen, akik egy babakocsival vágnak neki a dombnak felfelé.
Ráadásul, mielőtt elszántan sétának vettük volna az irányt, Bencénk hangosan kezdett el sírni és az autóhoz visszaigyekezve, nagy elánnal szajkózta, hogy „tütü”. És mivel a babakocsiba sem volt hajlandó beülni, miért is tette volna, mi csak álltunk ott a Naszály hegy kellős közepén, mint három rakás szerencsétlenség…
Az egész huzavona végül azzal zárult, hogy Robi nyakba vette Bencét és benevezett egy térdízület- állóképességi világrekord kísérletbe…
Majdnem elindult az expedíció, kivéve, hogy hirtelenjében még az időjárás is összeesküdött ellenünk, nem is akárhogyan…Mert amikor a radart néztük, sehol nem jelzett esőt, leszámítva ott, azt a területet ahol a mi elenyésző létezésünk virágzott… Csak nekünk, csak akkor és csak azért megbokrosodtak a szürke felhők, mintha a végső leszámolásra készülnének és azon tanácskoznának hogyan értessék meg velünk, hogy a görcsös akarásnak, mindig nyögés a vége…

Mire aztán Bencét beraktuk a kocsiba, a semmiből kezdett el ömleni az eső, mindenféle átmenet nélkül, mint egy égből pottyant csőtörés, vagy egy övön aluli támadás az ürgekiöntés megvalósítására. Mondanom sem kell, hogy már a hazafelé vezető úton is nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg csak felettünk esett, pár kilóméterrel arrébb már minden tikkadt a szárazságtól, még az autó tankja is…
Így aztán a Stadion környékén Robi észbe is kapott, hogy talán nem ártana a mi kis szuper délutánunkat megkoronázni egy eredményes tankolással is, de…
Ezzel egy időben váratlanul Bence is öklendezni kezdett, ami kezdetben viszkető ínyének volt betudható, amihez gyakran az ujjacskáival nyúlkált és szerencsére a folyamatnak semmi komolyabb következménye nem lett… Egészen addig a délutánig, mígnem nagyon ránk hozva a frászt, sugárban kezdett el hányni. Természetesen azonnal megálltunk, amint csak lehetett.
Kicsi fiúnkat minden erőmmel és az összes popsitörlőmmel, kiszedtem a béltartalmából és mivel nagy mázlinkra mindig volt neki csomagolva tiszta váltóruha – ami soha ilyen jól még nem jött- azonnal át is öltöztettem. 

Bár annak nem sikerült kiderítenünk a konkrét okát, hogy miért kezdett önkéntes béltisztítókúrába, azért volt egy – két tippünk…
Valószínűleg a kelleténél nagyobb mélységekig barangolt a szájában, vagy ami valószínűbb, hogy a hosszú autóút rázta fel a gyomrocskáját.
Viszont nem lett beteg, nyom nélkül jobban lett, mi több, még aznap tudott enni és inni rendesen.
Ami ellenben majdnem ugyanekkora fordulat volt, az, hogy én viszont elfelejtettem émelyegni a kocsiban- és ez csak a történtek után tudatosodott bennem…
Igaz, hogy indulás előtt nem ittam kávét, hanem helyette bedobtam egy gyömbér teát, de arról nem volt szó, hogy a rosszullétem kiváltására beugrik egy statiszta, aki történetesen éppenséggel a mi szemünk fénye lett.
Úgy nézett ki, hogy a családban van egy fix „utazási betegség” kvóta, aminek függvényében Bence beáldozta magát értem. Ez lehet az energiamegmaradás törvénye: A hányinger nem vész el, csak átalakul.  

#Murphytörvénye #humor #természetjárás #gyerekkelazélet