100. Bejegyzés - Vajon a kísértetek és para jelenségek okozták a rázkódást?

Bár jobb helyeken szellemek táncoltatják az asztalt -és a távirányító reptetésért is ők a felelősek, ez a mi esetünkben is egyértelmű lehetett volna, ha nem nyilvánvaló ennek az ellenkezője.
Egyrészt finomabban űznék bármi nemű tevékenységüket, másrészt, nagy valószínűséggel nem kiabáltak volna teli torokból a napnak háromnegyed részében…
Mi tényleg kezdtük úgy érezni magunkat, mint akiken szó szerint mentek át az úthengerek, amik legalább annyira dübörögtek, mint a dömperek és a markológépek. Komolyan nem értettük, hogy mégis mi tarthat ennyi ideig, talán a munkások titkon arra vártak, hogy az aszfalt saját magától szégyellje el magát és terüljön el…
Mindenesetre hiába kutattuk a haladási irányt, ahelyett csak azt láttuk, ahogy az instabil aszfaltbetyárok élmény turistaként támasztották a lapátot annak az érzetét keltve, hogy előbb várható világbéke, mint járható úttest.
Szinte biztosak voltunk benne, hogyha akkor ütött volna be egy jégkorszak, a régészek még tízezer év múlva is úgy találták volna meg őket, mint a „Homo Aszfaltus” tökéletes példányait. 

Igaz, hogy óvatosan elhintették a folyamat végének pontos dátumát, de a jelenlegi állás szerint mi egy lejárató kampánynak hittük, melyben a főnöki munkaellenőrzés sem volt túlnyomóan hatékony. De hát nem is csodálkozom rajta, ha azt vesszük, hogy eddig nagyon lazára nyomták a figurát, aztán a határidő végéhez közeledve, már senki sem vette igazán komolyan a vezetői bekeményítést.
Egyszóval fogalmunk sem volt arról, hogy hány reggelen fogunk még Földrengésre ébredni -és hányszor kell még a gyerek délutáni alvását a munkások ebédszünetéhez igazítani…
Bár szerencsére erről kB. három utcával arrébb is időben értesültek, tekintve, hogy egyik alkalommal éppen Bence altatásakor jelzett az egyik melós a másiknak… „Gyertek ebédelni” kurjantotta teli torokból, de ha ez esetleg nem lett volna elég egyértelmű még a sarokban meglapuló porszemeknek is, akkor azért biztosra ment… „Gyertek mááá halljátok?” kontrázott rá ismét, úgy elhúzva a szavakat, mint cigány a nótáját. 

Én meg a háttérben halálra aggódtam magam, hogy mégsem hallotta meg mindenki, ezért muszáj lesz a nagyothalló, halláskárosultakat is észhez téríteni… Persze illett volna Jó étvágyat kívánnom, tudom, de csúnya módon inkább a mi kis közvetlen cimboránk leszármazottait kezdtem egy kicsit aktívabban emlegetni, csak úgy a miheztartás végett.
És ha már az evésnél tartunk, akkor fontosnak vélem megjegyezni, hogy Bencénk az esetek legnagyobb részében túl elfoglalt volt ahhoz, hogy egy etetőszékben üldögélve élvezze az ízek kavalkádját… A szemfülesek gyakran lenyűgöző odaadással kérdezték meg tőlünk, hogy „egyébként szokott- e leülni a gyerek?”
Mondjuk úgy, hogy számára egy falat akkor volt igazán fogyasztható, ha függőleges helyzetben, mozgás közben is rá lehetett markolni. Gyakran egy keksszel, vagy túrórúdival a kezében rohangált, mintha attól félne, hogy a világegyetem nélküle halad tovább. 

Persze nagyon trendi is lehetnék és beszámolhatnék róla, hogy amíg gondosan válogattam neki uborkát, céklát és tengeri herkentyűket, addig fegyelmezetten csücsült az asztalkájánál és várta, hogy berepüljön a szájába minimum egy sült galamb… Később persze segített nekem leszedni a tányérokat és helyettem törölgetett el…
De akkor most inkább lépjünk be a valóság oltárába ahol igazából a gyermek képes átpisilni a pelenkát, absztrakt fotókat tud alkotni puszta kézzel, bármilyen folyékony pörköltből, bárhová. Ezenkívül szimplán alkalmas arra is, hogy nulla perc alatt átrendezze a lakást és úgy átkutassa a bugyis fiókot, mintha a nem létező dugi pénzt keresné…
Ennek dacára mi határozott fejlődésnek éltük meg ezt az időszakot is, melyben  egyre inkább sikerült szót értenünk a mi húsz hónaposunkkal…
Ebből is látszott, hogy tényleg nem azon múlik egy gyermek – szülő kapcsolat, hogy a felszínen egy külső szemlélő számára minden tökéletesen működik…
Az igazán lényeges, érzelmes részek mélyről jönnek és nem merülnek ki minta étkezésekben, példás magatartásban, vagy abban a nagy könyvben, melyben a játszótéri megfelelési kényszer „History tesztje” százszázalékos lesz. 

Különben pedig, nálunk mindig is akkor volt minden tökéletes, ha semmi sem volt a helyén. Igaz, hogy arról nem tudok beszámolni milyen életmódbeli sajátosság lehet az amikor minden kerek, mert hasonlót még nem éltem át.
De az biztos, hogy számomra a sikerhez vezető út mindig egy akadálymentesítéssel kezdődik és számítok arra a gereblyére, amivel már a kezdetek kezdetén ütközöm, sőt…

Mielőtt elérek a megoldások csúcspontjához, addig is göröngyökkel kikövezett utam, még egy kis enyhe oxigénhiánnyal és gyomorsav-liftezéssel is meg van fűszerezve. Gyakorlatilag úgy hódítom meg a világot, mint egy tengeribeteg felfedező, aki egyik kezével minden egyes autóút során, Robi után nyúlva könyörög neki, hogy tekerje le az ablakot.
Nyilván nem is én lettem volna, ha csak úgy simán tudok utasként létezni a saját autónkban, ahol meghúzva magam, semmilyen ultramodern problémám nincs, azon túl, hogy fél órán belül biztosan pisilnem fog kelleni.
Na, de, jóból is megártott a sok, miután a lehúzott ablak meghozta nekem az arcüreggyulladás bevezető szakaszát.  Ekkor még nem is sejtettem, hogy később nemcsak komoly problémáim lesznek, de a fül-orr gégészeten rendesen rám is hozzák majd a frászt… Aminek persze azóta is keményen ellenállok és kiépítettem saját házipatikámat, élen az inhalálás profizmusával.
Mit ne mondjak, volt itt még bőven izgalom, amihez képest egy elhúzódó útépítés csak egy békés, meditatív elvonulásnak tűnik egy tibeti kolostorban.
Mindeközben Bence az életünk mozgatórugójaként, a mi iránytűnk is volt egyben. Igaz, néha olyan formán, mint a GPS: mire megszoktuk volna az irányt, ő már nagy lendülettel rángatott minket egy teljesen más galaxis felé…

#szeretet #fejlődés #család #iránytű #kapcsolódás #őszintepillanatok #anyavagyok #mindenhelyénvan #útépítés #homoaszfaltus #aszfaltbetyárok #reggeliébresztő #dübörgés #munkálatok