98. Bejegyzés - Bence felmondott a szülői testőrségnek és száműzte a kézfogást…

Egy szép napon magas szintű, önálló expedíciót indított a dac birodalmába. Úgy gondolta minden sétánál egyedül vág neki a nagybetűs életnek. Mi meg hiába törtük magunkat és nyújtogattuk neki a kezünket, kinevezte magát a járda tejhatalmú urának. Annyira elszánt volt, hogy egyelőre komoly fejtörést okozott számunkra, hogyan tőrjük le kíméletesen a szarvait…
Közben Robi egy Adidas feliratú zászlót drótozott a teraszunk korlátjához, ami tényleg minden volt, csak nem szép, ámbár annál hasznosabb. Mivel a szemközti építkezés alatt a leendő szomszéd egy szál fűszálat sem hagyott a kertben, így kezdett nagyon tarthatatlanná válni, hogy tényleg az egész kerület képessé vált minket bámulni. Úgy éreztem magam, mintha egy interaktív színházi előadás karantén társulata lennénk. Extrém módon kerített hatalmába egy ártalmatlannak látszó, de annál komolyabb üldözési mánia, ami tipikusan kimerült abban, hogy amint a teraszra léptem előbb néztem körül és csak utána szippantottam be a levegőt. Ami nem mellesleg a dömperek állandó jelenlétének köszönhetően többet ártott mint, használt… Effektíve a tüdőnk véletlenül sem tükrözte a terápiás hegyi levegő jelenlétét, sőt. Elképzelésünk szerint egy kisebb sóderbánya és egy cementgyár röntgen felvételeként festhetett volna… 

De visszatérve a kukkolókra, olyan érzésem támadt, mintha a szomszéd utca végén valaki folyamatosan a testzsírszázalékomat elemezné és belelátna a vesémbe.
Ergo kezdtem a saját idegeimre is menni, ennek függvényében pedig még soha nem örültem úgy egy béna, ócska zászlónak, mint akkor. Persze azért előtte alaposan kibosszankodtam magamat, hogy az árnyékoló sehol nem volt meg, Robi hiába is rendezett helyszíni szemlét a tárolásra használt kis házban, elnyelte a Föld. Mit Föld, egyenesen a Bermuda háromszögben veszett nyoma…
Az a hely amúgy is olyan volt, mint egy feneketlen lyuk, ami mindent örökre elnyel és ha valaha bármit is kívánnánk megőrizni a falai között, azt soha többé nem látjuk viszont.
Így valójában, mint azt a mellékelt ábra is mutatta, igazán röhejes helyzetekbe csöppentünk, vagy inkább ragadtunk. Viszont sokkal inkább igyekeztünk szembe nevetni magunkat, mintsem röhögőgörcsből megtorpanni a sírva fakadásban.
Azt szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó, bár ezzel sok ponton vitatkoznék, mert amikor három percnél tovább gondolkodsz azon a jón, ott már sz@r van a palacsintában…

Ellenben valóban volt jó is a fullasztó porban, zajban és a terasz reflektorfényben. Nagy valószínűséggel nem sok csöpp emberke mondhatja el magáról, hogy hosszú heteken keresztül minden nap, 24 órában – mert nekünk olybá tűnt- dömpereket láthat teljes életnagyságban, mi az, hogy! Mert később még kapott is egy hatalmas játék dömpert, amikor már az idő megszépített mindent és nem volt bennünk frusztráció, amint online rákattintottunk erre a kis műanyag járgányra.
Bár akkor még nem tudtuk, hogy szobacirkálóként lesz használva és egyáltalán nem parketta barát alkalmazásban éli majd mobilis világát.
De ne szaladjunk még mindig annyira előre, mert itt még ott tartottunk, hogy Bencénk szabadságvágytól hajtva ment volna magától, hogy mindent is felfedezzen és bebizonyítsa nekünk az Önállóság határtalan netovábbját.
Egyszerre szült aggodalmat a makacssága, ugyanakkor elképesztően imádni való is volt ahogyan egy jellegzetes, „teli pelusos” seriff járással, úgy lódult neki, mint aki minket is meg akar győzni róla, hogy gravitáció nem létezik. Közben pedig egyre jobban kezdett hasonlítani egy hasbeszélőre, mert a száját nem mindig mozgatta egyértelműen, mégis szinte tökéletesen ejtette ki a szavakat rajta, akár megállás nélkül is, úgy mint: „dömpe, fá, picpó.” 

Ami annyit tesz, mielőtt még bekapcsolnád a tolmács gépet, segítek: Dömper, fa, picipók.
A pici pók elnevezés természetesen egyenlő volt és egyet is jelentett a mi Bencénkkel, aki határozottan olyan mászóképességek birtokában volt, mint a hálót szövő kis barátai.
Azért is gondoltuk, hogy kedvezünk a mi Urunk és parancsolónk akaratának és a koronavírus tombolásakor, 2020 legzsúfoltabb, legzajosabb utcájából, azaz hazulról, elmenekülünk a Tököli parkerdőbe.
Ami akkoriban igenis nagy dolognak számított, mármint azon oldaláról megközelítve, hogy nemcsak a bezártságból tudtunk kiszakadni a csendbe, teret adva Bence szabadságának, de sikerült is egy olyan helyet találnunk, ami minden szempontból átment a vizsgán. Nagy volt a terület, kevesen voltak, így lehetőség nyílt arra, hogy elvonuljunk a világ elől néhány órára a semmibe…
Egyszerűen meglapultunk egy tisztáson és remete életet varázsoltunk a leterített pokróc vonalán, vagy még azon is túl.
Ráadásul az a rózsaszín, bőrönd nagyságú, „hétvégi táskának” nevezett szerzeményem, amit a H&M oldaláról rendeltem, végre értelmet nyert. És abban a pillanatban még nem is tudtam, hogy később, amikor már elkopik, mire is fogom használni, hmm… Rajta lesz a világ szeme, illetve egy kisfiú két szeme, de előre nem lövöm le a poént, hamarosan erre is fény fog derülni, azt garantálom.
Ám akkor és ott abba a táskába, úgy általában, még egy fél háztartás, egy komplett szerszámkészlet és valószínűleg egy kisebb mentőcsónak is belefért volna… Arra az esetre, ha majdan árvíz törne ki a játszótéren.

Na, azért volt egy sötét titka: nem szerette a mosógépet. Vagyis egy alapos porban fürdetés után, csakis kézzel lehetett kimosni, ha arra vágyott az ember, hogy újra visszakapja azt a megmásíthatatlan árnyalatát, ami nem ötven, csak az a bizonyos rózsaszín…
#életképek #önállóság #dackorszak #karanténemlékek #covid #karantén