92. Bejegyzés - A kisfiam még csak az első csokoládékat ízlelgette, de már mindenki úgy nézett ki, mintha élete első bankrablását tervezgetné

Bence tizenhét hónapos volt, amikor a világjárvány nemcsak egyszerűen bekopogtatott, hanem hirtelen és váratlanul ránk rontott.
Magyarországon tizenhárom fertőzöttet regisztráltak, viszont hatszáz fölött volt a karanténban lévő emberek száma. Szóval tény és való, hogy kezdett élesedni a helyzet, amit sokan egyáltalán nem fogtak fel és kb. tudomást sem vettek a létezéséről…
Az ország alapvetően két táborra szakadt, mint egy túlérett görögdinnye.
Volt a világvége van, mindenki rettegjen, maszkoljon és a gondolatait is fertőtlenítse le rétege. Ők voltak azok, akik a futártól is úgy vették át a pizzát, mintha egy biológiai fegyver lenne. Maszkban aludtak és fertőtlenítő lövedéket szórtak minden olyan ádáz ellenségre, aki az orrát vakarni merészelte.
A másik oldalon pedig ott voltak az örök optimisták, más néven a fittyet hányók. Ők voltak azok, akik a járvány idején is tüsszentés közben kacagtak, kezet ráztak a postással is, miközben harsányan kiabálták, hogy ők C VITAMINT szednek…

Ha ennek ellenére bárki is csúnyán nézett rájuk, akkor a nem fogok félelemben élni eszmét kántálták a jövő nemzedékének…
Szerintük valójában minden, ami történt az egy forgatókönyv megfilmesített változata volt csupán, ahol a kínaiak a maszkgyártással terveztek világuralomra törni.
Igaz, hogy tulajdonképpen az éles ellentéteket, leginkább a helyzet egyre forróbb talaja váltotta ki, amikor már mi is kapkodtuk a fejünket és próbáltuk felfogni azt, ami történik velünk. Mindenesetre mindvégig igyekeztünk, valahol a két véglet között elhelyezkedni eleinte, az első megbetegedések előtt…
Valahogy úgy írnám le a kezdeti hozzáállásunkat – az első pánik megelőző realitást- hogy igenis követtük a hírfolyamokat, kerültük a zárt helyeket, használtuk a kézfertőtlenítőt, nem puszilgattunk agyon mindent is, ami él és mozog… Viszont nyilvánvalóan nem akartunk arra a pontra eljutni, amikor már csak egy bunkerben lehet eléldegélni.
Aztán belecsaptunk a lecsóba és váratlanul felborult a megszokott rend, már az első olyan hírekre, hogy Szlovákiában, Romániában és Csehországban bezárták az iskolákat…
Ugyebár ilyenkor az ember lányának leesik, hogy jobb félni, mint megijedni és valószínűleg az ehhez hasonló intézkedéseknek lehet némi alapja, nemcsak Földre hányt borsók. Közben pedig, mialatt az óvintézkedések a járvány fékezésére irányultak, a koronavírusnál is jobban kezdett terjedni a kétségbeesés, pánikhangulat és félelem. Valakinél mindez egy egészséges aggódalomba csapott, másoknál viszont elindította a nagy WC– papír háborút.
A guriga lovagok, vagy más néven a fenék hősei a kétrétegű puha tekercsekben látták a megmentőket, ezért a lehető legnagyobb mennyiségben ragadták meg a felvásárlás lehetőségét. A WC papír felhalmozása igazából, egyfajta túlélési készlet volt, amivel úgy érezték, hogy visszaszerezhetik a kontrollt, legalább egy apró területen: a fenék tisztaságáért vívott harcban. 

A másik a mentális támogatás, vagyis amikor a gurigák látványa a polcon, valószínűleg egy megnyugtató érzés kelt, avagy felkészít a „legvégsőbb” helyzetekre.
Mindeközben viszont, a világban zajló őskáosz ellenére, mi a legjobb tudásunk ellenére igyekeztünk nemcsak megóvni, de nevelni is a kisfiúnkat…
Megélni a növekedését, figyelemmel kísérni a fejlődését, ami egyre nagyobb volumenű volt, mind étkezés, mind viselkedés, mind játék és szókincs tekintetében is.
Minden olyan alkalom, amikor új szót ejtett ki a kicsi száján, szó szerint felemelő érzés volt. Tudjátok egy kicsit olyan érzés, amikor minden értelmet nyer és rájössz arra, hogy a rengeteg duma, mégsem volt üres beszéd… Úgy értem Bence számára semmiképpen sem minősült hiábavaló szófecsérlésnek. Nem mintha csak én beszélgettem volna vele, másoktól is hallott sok új információt, de esküszöm, hogy nálam többet senki nem ontotta felé a szót.
Alapvetően soha nem voltam egy szűkszavú ember, éppen ellenkezőleg: én voltam teljes valómban a szószaporító. Na, de hát Istenem, jobb mintha egy kuka Matyi lettem volna, nem? 

Szóval igen, Bencének megvoltak az alapok, ahhoz, hogy képes legyen elsajátítani a beszédet, minél teljesebben és rengeteg szót ontva magából.
Tény, hogy nagyon jól haladtunk a cél felé, sőt…
Nemcsak az apa, anya, baba, pápá mentek remekül, de a pápá, pampa (lámpa) tütü (természetesen autó) Körte, törpe, kutya, cica, kulcs, törölköző, „kucslyuk” (kulcslyuk) nyam- nyam, puttony (ami a teli pelenkát jelentette)…
Aztán ki ne felejtsem a kisfiú lét két alappillérét: kaka, fütyi. No comment.
Végül, de nem utolsó sorban, az elmaradhatatlan, lényegre törő, mindent is kinyilatkoztató: hagyjál…
Ám nemcsak szavakból áll a világ, egy gyerkőcnek enni és játszani is kell ám a beszéd közben, márpedig voltak visszatérő kedvencek, amikkel végre valahára nem lehetett mellé lőni.
A májkrémes kenyér, túrórúdi, tejszelet, alma, rántotta, rakott krumpli, rántott húsi, kakaós csiga, virsli, joghurt, sajtos pogi állandó partnereink voltak a hogyan vigyünk be energiát együttműködésben.
Ha pedig nem volt üres a gyomor, akkor jöhettek a kedvenc játékok, mint plüss kutyus, formabedobó kocka, játék telefon, zenélő gitár, zenélő oroszlán…
Vagy közbeszóltak a tiltott játékszerek is, mint hajszárító, porszívó, tv – és a legek legnagyobbja, a mosógép.
Külön köszönet az elmaradhatatlan műanyag flakonnak, ami gyakran volt képes vigaszt nyújtani, egy nem tudja miért síró kicsi fiúnak… 

Favorit, az örök és legolcsóbb, megbízható, hangokban felülmúlhatatlanul reccsenő, legérdekesebb dolog, ami létezhet… Nálunk mindent vitt. 😇😏😉