88. Bejegyzés - Nőnek lenni, már önmagában is egy Nonstop túlélőshow

Elképesztő, hogy alapvetően mennyi mindenre vagyunk képesek…
De vajon miért kell még emellett havi VIP jegyet váltani a menzesz fájdalomvonatára is? Ráadásul anyaként különösen izgalmas tud lenni eme havonta érkező járat, ami kb. úgy fut be a peronra, akárcsak egy apokalipszis.
Természetesen, indulás előtt véletlenül sem figyelmeztet, hogy: Hölgyeim és Uraim – azaz minden hozzátartozó – kérem készítsék elő a fájdalomcsillapítókat és búcsúzzanak el a jókedvtől… A következő néhány napban nagy valószínűséggel nem lesz rá szükség.
Szóval köszi szépen Földanya, hogy ennyire sokra tartasz minket, de szeretnék felmondani!
Viszont, ha már úgy alakult, hogy ebben az életemben nőnek születtem, akkor kiélvezem minden percét és egyértelműen megbecsülöm magam, más választásom amúgy sincs. Megjegyzem, nem tudok nyilatkozni arról, hogy férfi testben élni, milyen lehet, még akkor sem, ha elvileg nem áll tőlem távol.
Hiszen nem mellesleg, az asztrológia sorselemzésem szerint- ne fogd a fejed, tanúsíthatom, hogy nem kamu – meglepően többször éltem férfiként, mint nőként. Egyértelműen fel is merült bennem a kérdés, hogy vajon hosszú távon melyikkel jártam volna jobban…
Ennek ellenére, jelen esetben, valójában szeretek nőként és anyaként létezni, ráadásul tipikusan NŐ vagyok. Egészen pontosan kiismerhetetlenül, követhetetlenül és érzelmileg instabil üzemmódban létező drámai jelenséghez tudnám hasonlítani az életérzés ezen formáját. Na, igen…
Én is csak „tegnap” tudtam mit vegyek fel, „ma” megint nem tudom. És bár lehetséges, hogy egy héttel ezelőtt még nem láttam nagynak a fenekemet abban a nadrágban, amiben mondjuk két hét múltán, már igen… 

Azt sem tagadom, hogy megvettem azt a felsőt, aztán mégsem hordtam, pedig aznap még azt hittem életem kedvenc ruhadarabjához ragaszkodtam annyira.
Ergo alapvetően nem is várhatjuk el, hogy rajtunk, nőkön egyetlen férfi is ki fog igazodni, de ha mégis, akkor is gondoskodunk annak rövidtávú működéséről.
Egész egyszerűen még arról is rendszerünk van, hogy mit hová teszünk, de szigorúan logika mentesen…
Na, de ne térjünk el attól a tárgytól, hogy ebben az őskáoszban, magunkkal szemben milyen végtelen elvárásaink lennének és persze minden nyitva hagyott kérdésre, megkapjuk a sokadik kéretlen jó tanácsot.
A jó hír viszont mindenképpen az, hogy mire Bence tizenöt hónapossá cseperedett, engem konkrétan teljes mértékben hidegen hagytak a mindenhonnan szivárgó „aranyat érő” bölcsességek. Mint például az a sokat hallott legenda, miszerint, ha egy gyermek már aktívan járni tud, annyira elfárad majd, hogy azzal együtt, többet is képes aludni.
Ah, gondolná az ember, hogyha valaki annyit gyalogol, mint egy postás maratonista, akkor órákig is szunyókál délután, ám a mi esetünkben ez a képlet fordítva történt. 😂
Bence minél többet gyalogolt, annál kevésbé akart aludni. Nemhogy beájult volna a fáradtságtól, sokkal inkább feltöltődött tőle, mint egy mobiltelefon.

Közben a végletekig hajszoltam, kergettem, figyeltem és leginkább próbáltam értelmileg ráhangolódni, kisebb sikerrel.
Emellett, csak, hogy semmi se legyen túl egysíkú, azért még kacsingatott ránk a szeparációs szorongás is, indokolatlan sírásokkal. Mármint Bencénél, úgy értem, mert az én szeparációs szorongásom, az velem született. 😊
De a lényeg, hogy nálunk a fő sportág az „elkaplak mielőtt felmászol, összetöröd, vagy leesel edzésterv volt. Az egyetlen szobánk már- már akadálypályára hasonlított, egyfajta élő GPS- szé avanzsált. „Balra a tévé felé, jobbra a kábelhez, egyenesen a konnektorba.”
Fogytak a polcok és az étkező asztalunk sikítva ordított a tátongó ürességtől, ami azt jelentette, hogy már a szalvéta tartót sem érte meg rátenni…
Bencét ugyanis annyira nem hagyta nyugodni, hogy minden alkalommal az asztalra mászva szerette volna üdvözletét tenni nála, mígnem közbe nem léptünk…
Azt kell mondjam, hogy a mi Bencénk engem nemcsak megtanított alkalmazkodni, de szuper képességekkel is felruházott, mint például hihetetlenül gyors reflexekkel. Vagy azzal a képességgel, hogy három óra alvás után is viszonylag összeszedett mondatokat formázzak. Szóval ja, mondhatni, jól alkalmazkodom… a káoszhoz.
Igaz, hogy amikor stresszes voltam, nálam nem a jógaszőnyeg került elő, hanem az édességek hívó szava kiabált a fejemben és teljes elnyomással, cselekvésre késztetett. 

#NőiÉlet #AnyaVagyok #MenzeszKínok #CsaládiKáosz #AnyaságValóság #NőiErő