87. Bejegyzés - Ha valamiért nem harcoltam meg, olyan hamar tűnt el, mint diéta az első sütiszag után

Még az ölembe pottyant morzsaszem is elpárolgott, ha nem folytattam érte véres küzdelmet…
Nem is csoda, hogy ennek tudatában számomra már szinte egy beidegződéssé és egyben komoly rögeszmévé nőtte ki magát annak ténye, hogy tudtam: bármit is kaptam ingyen, az nem maradhat tartós. Mindez persze egy nagyon igazságtalan és frusztráló érzés, de valószínűleg attól olyan nemes, ha egyáltalán bármi jó is van benne, hogy számtalan előnyös tulajdonsággal vértez fel.
Végtére is minden beteljesült vágyamat, lehetőségemet, célomat feltételezhetően sokkal jobban értékelem, mint az a személy, akinek aranytálcán csönget be az összes kívánsága, három pislogás után. 

Bár igaz és tagadhatatlan, hogy gyakran érzem azt, mintha egy csatatéren élném az életem, ahol folyamatosan számítanom kell valamilyen támadásra, övön aluli ütésre, vagy váratlan fordulatra. Tulajdonképpen szeretnék már úgy igazán fellélegezni és hátra dőlve elégedetten nyugtázni, hogy minden viharfelhő elvonult egy másik kontinensre és végre valahára lógathatom a lábam, szüretelhetem az érett gyümölcsöket… Tudom most kb. úgy beszélek, mint egy kisnyugdíjas, de higgyétek el, hogy egyre nehezebb sz@rból várat építeni. Mondjuk az mindenképp megnyugtató, amikor Horváth Andrea jóslatára gondolok… Róla már több ízben beszéltem, lásd kisfiam születése előtti időszakomból, amikor is volt ( még ) rá anyagi keretem, vagy inkább tudtam még arra szánni néhány ezer forintot, hogy kérjek tőle egy asztrológiai jellemzést… Gyakran eszembe jut, hogy mennyire meglepetten taglalta alapvető jellemvonásként küzdelmes sorsomat… Aminek bár szinte minden állomása idővel beteljesülni látszott, számtalan akadály gördült elé, úton a cél felé…
Ilyenkor persze jó elhitetni magammal, hogy minden „csak” idő kérdése, viszont fiatalabb már én sem leszek és egyetlen szemránc körüli krém sem tudja visszaadni az elvesztegetett éveket… De nagyon ajánlom Mrs. sorskerekének, annyira ne csesszen már ki velem, hogy százéves koromban rak érvényes pecsétet a bakancslistámra… 

Mindenesetre, valahányszor Bencét csodáltam, biztos lehettem benne, hogy sikeresen és kecsegtetően becsatlakozott a Robival közös jövőnk göröngyösen boldog utazásába. Tekintve, hogy őt sem nyújtotta az ég könnyen, nem beszélve arról, hogy sok ponton bőséges leckét adott fel hozzá.
Nemcsak azért, mert a mi kicsi fiúnk fáradhatatlan elevenségével kezdetektől fogva nagyobb odafigyelést igényelt, hanem amiatt is mivel minden napom több ponton kiáltott fel segítségért…
Holott nálunk nem is a Föld, hanem a levegő volt közellenség…
Bár a csapból is az folyt, milyen sokat fog majd esni, bukdácsolni, mire megtanul járni, a folyamat közben pedig olyan borzalmasan elfog fáradni, hogy a napközbeni alvás soha többé nem lesz illúzió… Csak szólok, hogy egyetlen tipp sem vált valóra, sőt… Utána úgy éreztem magam mint amikor harminc fokon kellene kimosnom a ruhát, mégis hatvanon lesz tiszta. Vagy amikor a sikerdiétától egy dekát sem fogyok, ellenben legalább három kilót fel is szedek. Szóval ennyit, az okos használati utasításról, melynek valóságalapja nem igaz történet alapján készült. 😊

Rá se ránts, mert persze csak elsőre lepődtünk meg, másodjára megint tudtam, hogy annyira jellemző, hozom a formám és ott folytatom, ahol abbahagytam.
Ellenben csapjunk bele a lecsóba és elemezzük ki, hogy nálunk mi lett a megvalósult álom? Lényegében továbbra sem volt jelentős megállás, ergo, ha Bencénk fáradtságot nyomokban is tartalmazott, akkor is a végsőkig ébren maradt. Ha netán mégis álomba szenderült, akkor sem lépte túl a megengedett sebességet. Maximum, mondom maximum, egy órát aludt, nem esett túlzásokba. A fennmaradó időben pedig sebesen járt, mi az, hogy. Ha azonban elpottyant volna a mi szélvész királyfink, akkor is nagy általánosságban nem Földön, hanem „levegőben” következett be a zuhanás. Egyik pillanatban még a kanapén volt, a másikban már az étkezőasztalon, de a legkeményebb verziója mindennek, amikor A- ból volt félúton B-be, érintve egy átmenő forgalmat…
És amikor azt hittük, hogy rosszabb már nem lehet, akkor megkezdte az ajtókon való hintázást, az ablak kilincsein való csimpaszkodást, a fiókokon való csüngést, illetve a mászást mindenre is. Így történt, hogy egy szép napon a szobaajtónk végképp beadta a derekát és megszűnt létezni, de ez már egy másik történet lesz… 

Előtte még ragadjunk le annál a pontnál is egy kicsit, hogy amúgy a mi kis felfedezőnk simán bemászott az ágyneműtartóba és az ágy alá is, ami tegyük hozzá, elég para volt még számunkra is, akik lassan semmin sem tudtak különösebben meglepődni. Mindenesetre észnél voltunk, megedzett minket a lét és csak azért, hogy valamit mégis kiérdemeljünk mi, a viharvert tengeren hánykolódó szülők is: legalább éjszaka tudtunk aludni. 😊 Magyarán tényleg egy szavunk sem lehetett, hiszen REGGEL HATIG aludtunk. Kelhetett nekünk ennél több?
Na ja, de nem akartunk annyira telhetetlenek lenni, gondoltuk, majd idővel tovább pihenhetünk…
He – He.
Ami viszont igazán fontos volt, hogy a mi drága kicsi kisfiúnk normális iramban, gyönyörűen fejlődött. Nemcsak magabiztosabban és gyakorlatiasabban étkezett, de tökéletesebben is rágott. Lassan már étkezési tanácsadónak is megállta volna a helyét, szemben velünk, akik gyorsan, kapkodva ettünk és örültünk, ha egyáltalán megtudtuk rágni a falatot. 😊
Ki mondta, hogy a túlhajszolt életmód tehetett róla, á dehogy, csak az ösztönös takaréküzemmód, ami nem engedett igazán lelassulni…Végtére is ez teljesen normális, ha az ember gyermeke annyira életrevaló, mint egy örökmozgó atomerőmű.

#KüzdelmesÉlet #SorsÉsKitartás #Gyermeknevelés #ÉdesanyaVagyok