85. Bejegyzés - Megtanultam OTT LENNI és nem csak JELEN LENNI!

Anyaként akkor következett be nálam a legnagyobb fordulat, amikor egyre természetesebb lett számomra a „most” élménye. Komolyan mondom, hogy sokkal jobban tudtam apróságoknak örülni és részletekben élvezettel elveszni, mint valaha bármikor is az életem során. Az, hogy egyre sűrűbben adtam át magamat a jelennek, hosszasan elidőzve annak megfigyelésében, hogy Bence miként nyílik meg a világ felé, felülmúlta minden várakozásomat.
Korábban én voltam az a bamba kislány, aki azt sem vette volna észre, ha a feje felett javítják ki a tetőt és az egészből maximum a zajongás miatt tűnt volna fel bármi is. Aztán tessék…
Már nem a Plázában csodáltam meg egy pofátlanul drága ruhát, vagy cipőt és a dm-ben szippantott be a parfüm és sminkosztály, hanem ehelyett a kisfiamat bámultam homokozás közben… 

Ráadásul kifejezetten luxusidőszaknak éltem meg ahogyan a padon ülve megtehetem, hogy csak úgy a madarak ciripelését hallgassam. Vagy éppen a hatszázmillió fűnyírót és azt a kis sunyi Family Frost autót, akinek közben nagyon drukkoltam, hogy a környékre se jöjjön, amikor Bence alszik, de ezeket inkább hagyjuk. 😊 Bocsika attól, aki hasonló zenei mütyürrel bíró autós cégnél dolgozik, de minden anyuka nevében mondhatom (szerintem), hogy mindig sikerült beletrafálniuk a félórás kávészünetembe. Tudom, hogy most mindenki mélyen együtt érez velem, de mentségemre legyen mondva, hogy hosszas órákban még egyelőre nem habzsi dőzsiztem, hiszen Bence továbbra is többször aludt kevesebbet. 

Szóval igen, ha azt kérdeznétek, hogy mi volt más, akkor azt válaszolnám, hogy szinte minden és elsősorban saját magam! Gondolok itt arra a belső változásra, amin tulajdonképpen én lepődtem meg a legjobban, miközben azt ahogyan minden kis apróságnak képes voltam örülni, elképesztően jó volt megélnem.
Mindent egybevetve, nagyon jó munkát végzett rajtam Bence, de azért álljunk már meg egy szóra, félreértés ne essék. Nem állítom, hogy kihívások és rosszabb napok ne lettek volna bőségesen, viszont saját magam megismerése és a hosszas kievickélés a szülés utáni depresszióból, hihetetlen magabiztosságot kezdett nekem adni. Márpedig mi is emelhetné fel az embert leginkább, ha nem az önismeret, ami nálam Bence megismerése után következett be. Bármily furcsán is hangzik, úgy érzem, hogy Bencét sokkal gyorsabban megismertem szokásaival, reakcióival, igényeivel együtt, ellentétben saját magam kiismerésével.
Később már azt is tudtam, hogy amint elkezdődnek nyomasztó érzések, kétségek és bizonytalanságok nálam, akkor rengeteg sétával és Bencével való aktív játékkal, gyorsan gatyába tudom magam rázni. Na és a kávé, kávé, kávé, a jó öreg kávé… 

Mert az alvást inkább hagyjuk, zárójel bezárva…
Ráadásul, ha netán voltam olyan bátor, hogy kimertem jelenteni az éjszakai átalvás bizonyosságát, akkor az elkiabálás átcsapott egy visszavágóba.
Minden hencegést tuti biztos, hogy rögvest azután, egy szörnyűséges virrasztós éjszaka követett. Ennek ellenére soha nem tanultam belőle, vagyis inkább annyira örültem a kipihentség ismeretlen csúcspontjának, hogy végül csak nem tudtam befogni a pofikámat. Ergo, körforgásban lifteztünk a De jól érzem magam és a pocsékul vagyok vakvágányán, ahová lassan bérletet lett volna érdemes váltani. He–he,ilyen amikor két szerencsétlen szülő soha nem adja fel.😅😜
És ha már itt tartunk, az egyik legnehezebb remekművem maga a remekmű volt, merthogy Bence mellett írni, maga volt az idővel való versenyfutás.
Az egy dolog, hogy megtanultam a mindennapos feladatok mellett is rajta tartani a szemem és leginkább olvasni a tekintetéből, de pluszban még a hirtelenségeire is remekül ráhangolódtam. Mindezek ellenére, negyedóra után, általában mindent elkövetett, hogy rá fókuszáljak, én viszont nem sok olyan dologgal tudtam lekötni, ami jobban érdekelte volna egy világító módban csábító különlegességnél… anya laptopjánál.
Természetesen ellenállhatatlanul csüngött rajtam, ezért szinte lehetetlen volt ott folytatni az írást, ahol abbahagytam, pláne mert addigra kiestem a ritmusból…vagy lemerült a laptopom. Utóbbi esetben egy bedugott gép mellett próbáltam befejezni az írást, állva. 😂
Hát igen, Bence nagyhangú, céltudatos gyerek volt, amellett pedig „fürge róka” lábaival egy pillanat alatt képes volt levadászni bármit, azaz mindent is, halmazállapottól, mérettől és magassági foktól függetlenül.
Az egyszer biztos, hogy a mi tüneményes ördögfiókánk mellett unatkozni, maga volt a lehetetlen expedició.