78. Bejegyzés - Aznap délután egy durva vihar csapott le ránk…

Kinek ismerős az érzés, amikor egész héten otthon ülsz a gyerekkel – Te szegény anyuka – majd amint eljön a hétvége, rád tör a mehetnék netovábbja?
Nos, bizony – bizony én is a fejembe vettem, hogy azon a vasárnapi napon kimozdulunk, de természetesen mikor is szakadt volna le az ég, ha nem pontban reggel tíz órakor. 
Igen, láttam és néztem a radart, indulásra készen, de!  A józan eszemre sem hallgattam és átmentem abba a rettegett nehéz esetbe…Magyarán képtelen voltam reálisan látni a helyzetet és két lábbal megállni az éberség rögös talaján…
Mondanom sem kell, hogy Robi próbált meggyőzni, mi több felvette együgyűségem ellen a kesztyűt, én pedig már - már majdnem kénytelen voltam beadni a derekam, amikor…
Az égiek nem bírták tovább hallgatni a siránkozásom –és annyira megszánták  nyomorúságom, hogy fél tizenkettő körül elállt az eső!
A két tervbe vett program közül végül a Veresegyházi Medveparkot választottuk, tekintve, hogy a Vácrátóti Arborétum minimum két – három órás elfoglaltság lett volna…
Azért színt vallok arról is, hogy bár a radar nem jelezte, hogy az útvonalunk száz százalékban esőmentes szakasz lesz, viszont zivataros övezet egyelőre nem veszélyeztette Veresegyházát és környékét. Vagyis minden jel arra utalt, hogy bátraké a szerencse, vállalható a program, ellenben észnél kell lenni és folyamatosan szemmel tartani a radart, biztos, ami biztos alapon.
Nyilván mire megérkeztünk, már majdnem egy óra volt –és mivel mindannyiunknak korgott a gyomra, arra adtuk a fejünket, hogy a Medvepark egyetlen éttermében foglaljunk helyet, ami tömve volt emberekkel…
Emlékszem, hogy a tízes számú asztalhoz ültünk le, ami vagy elvolt átkozva, vagy körbe volt aknázva, nem tudom, mindenesetre a felszolgálók nagy ívben kerülték…

Egy ideig még vártunk a csodára, hátha…Ám miután full komolyan  láthatatlannak néztek minket, kénytelen voltam felszólalni, mint valami szellem étterem falai közé rekedt lélek…
Gondoltam mindenképpen jobban járunk, mielőtt még az egyik medvét zabáljuk fel az éhségtől kipurcanva. 

Ezt követően az ebéd lerendelés hiábavaló státuszából átnyergeltünk, „ a talán megérkezik az ebédünk” hiábavaló mítoszába.
Végül egy órát is vártunk rá, így nagyjából mindent egybevetve, több mint másfél órát üldögéltünk szálanként tépve a hajunkat, mialatt Bencét igyekeztünk csitítgatni…
Kicsi fiúnk annak ellenére is nyűgösködött, hogy természetesen őt időközben már megetettük. Bár tudom, hogy jó taktika lett volna megvárni, amíg tisztességesen kiakad, és olyan ordításba kezd, hogy nincs az az Isten, aki annak hallatára ne hozná ki arany tálcán a kaját.
De nyilvánvalóan semmiképpen sem szerettük volna Bencénket üres gyomorral vergődve hagyni oly kegyetlenül. Így is pont elég volt elvonatkoztatnunk attól a retkes etetőszéktől, ami nem abban az évben lehetett utoljára letakarítva…
Mindenesetre valószínűleg Bencét is felismerhetetlenségig megtévesztette, mert a szélét kezdte volna nyaldosni…
Amikor végül eljutottunk az evésig is, tényleg megtörten fogtam be a lepcsest- és úgy éreztem magam, mint egy szánalmas fogvatartott. Amúgy pedig nem is sejtettem, hogy hamarosan kisebb bajunk is nagyobb lesz holmi kalória pótlásnál, mert ami utána következett arra nem is számítottunk…
Egy rövid zivatar gyors lezajlását és elvonulását, játszva átvészeltük az étteremben meghúzódva, ahová az összes látogató bemenekült.
Sokáig a radar sem utalt semmiféle közeledő végítéletre, ami azt jelentette, hogy végre valahára élvezni kezdtük a Medvepark látványosságait… 

Bence sikongatva és érdeklődéssel figyelte a medvéket, aztán lendületesen körbetotyogott a parkon és feltérképezte a játszóteret.
Mondanom sem kell, hogy gyors szemrevételezés után úgy döntött: lehorgonyzunk egy ponton, ahonnan nem fogunk semerre sem menni és punktum. Anya és apa hiába is akart volna kicsit még sétafikálni, tény és való, hogy tudott olyan hiszti lenni, ami szó nélkül igába hajtotta a fejünket.
De azért szó mi szó, nagyon jó érzés volt Bencénk arcát felszabadult boldogságban úszva látni, ami maximálisan kárpótolt minket. 

Miközben lestük kicsi fiúnk minden rezdülését, váratlanul feltámadt a szél, ami valahogy olyan rossz érzést keltett bennem, ezért rá is néztem a radarra. Konkrétan abban a pillanatban a radar még nem érzékelte és jelezte vihar közeledtét, annyira a semmiből alakult ki…
De nem sokkal ezután már látszott, hogy közeledik valami, ezért mondtam a fiúknak, hogy szerintem lépjünk le és induljunk el az autó felé. 
Éppen csak nekilódultunk, amikor azon nyomban hatalmas szélvihar kerekedett, dörögni és villámlani kezdett nagy elánnal!
Harmadszori nekifutásra sikerült eljutnunk a kocsiig, ami szerencsére nem fa alatt parkolt, így nem kellett balesettől tartanunk…
Amikor végül beültünk, éreztük, ahogy az autót csapkodja a szél, miközben odakint nemcsak ágakat tört le a vihar, de egy fát is kidöntött a szemünk láttára. 

Egy nő megsérült, vérzett a feje, az emberek menedéket keresve, kétségbeesetten rohantak. Félelmetes volt látni a természet hatalmas erejét, amihez képest mi emberek, csupán porszemek voltunk.
Annyira kitört rajtam a frász egyébként, hogy a rémülettől sírva, hálát adtam azért, hogy jól vagyunk.
A kis pöttöm kincsünk pedig mit sem törődve a kinti katasztrófával, békésen elszunyókált mellettem, ami nem is alakulhatott volna jobban.
Az egész esettel kapcsolatban pedig az jutott eszembe, hogy igazán mázlisták vagyunk, noha gyakran éppen ellenkezőleg hatnak ránk a külső ingerek…
Ettől még a mi angyalaink fáradhatatlanul melóznak mellettünk, még szerencse, hogy nem óradíjban dolgoznak…