73. Bejegyzés - Amikor egy „belső hang” azt sugallta, „ne kiabáld el”

Természetesen eszem ágában sem volt rá hallgatni, csak mentem a fejem után rendszeresen, aztán jött a pofára esés, ami szinte várható volt.
Nem tudhatom miért is van ez így és csak nálam annyira tipikus-e, de minden baj azzal kezdődött, amint megvoltam róla győződve, hogy sima üggyel van dolgom. Nem mintha gyakran ment volna bármi is az életemben úgy, mint a karikacsapás, sőt.
Százból mondjuk úgy, néhányszor tudtam olyan csacska lenni, amikor elkezdtem áltatni magam, hogy nekem is mehet valami könnyen és gyorsan, mindenféle erőfeszítés nélkül. Ámbár fogalmam sincs, hányszor kell még pofára esnem ahhoz, hogy ne higgyek a mesékben. Egyszerűen csak fogadjam el, hogy nálam mindenért meg kell küzdeni, mindenért meg kell dolgozni, semmi nem működik csettintésre és hasonlók…
Ha minden a feje tetejére áll és vért izzadok érte, az a megszokott, mert olyankor egy tartós dolog van kialakulóban…Példának okáért arról van szó, hogy Bence gyönyörűen kezdett aludni néhány napig, vagyis nemcsak végigaludta az éjszakát, hanem ráadásul még reggel hétig aludt is. 

Mondanom sem kell, hogy kezdtem készpénznek venni a helyzetet, beleszokni a jóba, ádáz terveket szövögetni egy kialudt tükörképről. Arról fantáziáltam, hogy innentől kezdve minden reggel nagyon kisimultan ébredek majd, kipattanok az ágyból és dalolászva elkészítem a kávém… He-he.

A gondolat éppen csak átsuhant az agyamon, máris jött a visszavágó a kis naiv lelkemnek. Drága Bencénk már aznap éjjel felriadt és tulajdonképpen onnantól kezdve minden visszaállt a régi üzemmódba. Bár hozzáteszem, hogy őszintén szólva, ha nagyon játszani szeretném a pozitívan derűlátó anyukát - ami egyébként valljuk be, hogy hosszútávon önámítás- nem volt rossz dolgom így sem. Mindenképpen jó arány, hogy Bence MÁR CSAK egyszer kelt éjszaka, ami minden zombit messzire száműzött egykori mivoltunkból… 

Az meg aztán végképp bámulatba ejtő szerencse volt, hogy mindezt a hetedik fogacskája kibújása ellenére tette. Annyira hősiesen viselte, hogy nem riadt fel rá alvás közben, ami miatt végképp nem lehet egy szavunk sem a fiatalúr sziklaszilárd magatartására. Holott nagyon jól emlékszem arra, hogy milyen rémtörténeteket hallottam másoktól virrasztásról és könyörtelen sírásokról, minden egyes fog kibújásánál. Nos, nálunk ez a rész egészen elviselhetően túlélhető volt, cserébe más területekkel küzdöttünk non-stop… De nem lövöm le a poént, mert annál a résznél még nem tartunk, szóval szerintem haladjunk szépen sorjában.

Azt, hogy Bence tíz hónaposan nem igazán evett szilárd táplálékot, akkoriban igazi katasztrófaként éltem meg. Naná, hogy megint elkövettem azt a hibát, amikor másokhoz kezdtem mérni magunkat tök feleslegesen. Nyilvánvalóan viszont elég eszelős megrögzöttséggel vértezve fel magam ahhoz, hogy kétségbeejtően gyártsak elméleteket a világvégéről…
Az eszembe sem jutott, hogy a pakliban jócskán benne voltak a fogak érkezései, ami miatt Bence nem feltétlenül a kenyér rágásba fektette feles energiáit. Arra meg aztán pláne nem vágyott, hogy uborkát és paprikát rágcsáljon, vagy beleharapjon egy almába… 

Kár is volt a tényeket agyon kombinálni, hiszen azt ette, ami jól esett neki akkor és úgy, ahogyan tudta. Emlékszem, hogy amikor már „elvárt” lett volna, hogy húst is egyen, ő másképpen gondolta a nagykönyvben leírtak azon paragrafusait is. Azt pedig, hogy egy gyerek haladási irányát nem lehet eltéríteni, mi sem bizonyítja jobban, mint későbbi fejlődése, ami szerintem csak erőltetések nélkül lehet igazán kiegyensúlyozott. Persze próbálkozni kell és lehet, mi is megtettük, de kb. ennyi, semmi túlgondolás.
Különben is, Bence evés helyett, alatt, előtt és után is mozgott, szétrámolt, ki és bepakolt ezer százalékon. Ebben a villámgyors mozgásfejlődésben történt az is, amikor bizony megint csak össze kellett gyúrnom saját lélekjelenlétem a védőangyalok jelenlétével… 

Bence ugyanis a konyhaszekrény ajtaját elhúzva, egy pillanat alatt rántotta ki az egyik üvegpoharat..😲
Már csak arra emlékszem, ahogyan a szilánkok elröppenésével egy időben a gyereket "instant" felkapom a konyhakőről, egy másodperccel gyorsabban, mint ahogyan az üvegpohár a Földre zuhanva eltörik…
Aztán itt jött el az a pont, amikor a következő utunk a Praktikerbe vezetett, hogy BÁRMILYEN barkácsmegoldást találjunk, amivel a konyhaszekrényt is le lehet zárni.
Ha már elhúzós szekrényre nem kaptunk gyerekzárat, gondoltuk feltaláljuk a spanyolviaszt, aztán eladjuk jó pénzért a világhírű találmányt… 😂