70. Bejegyzés - Amikor jött a védő nénink, sziporkáztak a kérdéseink felé…

 

Büszke szülőként minden, csip-csup dologra is kíváncsiak voltunk, ami azt jelenti, hogy így utólag is csodálattal felnézek a mi kedvenc védő nénink hatalmas türelmére.
Bence kilenc hónaposan 81 cm hosszú és 8200 g volt, ami teljesen normálisnak és átlagosnak számított, de mi természetesen többet láttunk ebben a fejlődésben is, mint magát a természetes mivoltát.
Örültünk annak, hogy minden rendben megy a maga útján, hálát adva azért, hogy a mi szemünk fénye átment a fejlődés rostáján, sőt! Mi olyan jó megfigyelő képességet és penge éles logikát véltünk felfedezni a kis trónörökösben, hogy mondhatni számunkra messze túlszárnyalva ugrott meg minden elképzelést. De, hogy mindezek mellett még hatalmas szíve és törékeny lelke is volt, az bevallom, hogy gyakran érzékenyen érintett engem is. Ámbár mindezek mellett egy percig sem bántam ezt a sokrétű kombinációt, tudtam vele azonosulni, hiszen hasonlóan működtem én is. Mármint nem a jó tájékozottságomra gondolok, ami nincs, vagy a logikámra, ami inkább csak Bence születése után és általa mutatkozott be nekem, hiszen korábban nem találkoztunk… Mindössze arra célzom, hogy én is hajlamos vagyok az érzelmeim után menni, nem pedig tárgyilagosan dönteni bármiben is. 

Na, de visszatérve a védőnővel való eszmecserére, fontosnak tartom azt is megjegyezni, hogy Robi észrevett Bence állán egy zsírcsomót, ami nekem például fel sem tűnt. Mivel semmi feltűnő kinövésről nem volt szó, ezért inkább csak a biztonság kedvéért gondolta úgy, hogy márpedig ő erről is említést tesz a védő néninek, biztos, ami biztos…
Így legalább kiderült, hogy nem volt miért aggódnunk, szerencsére első ránézésre egy ártalmatlan dudorról volt szó… Mindenesetre a későbbiekben természetesen szemmel kellett tartanunk, mígnem egyszerűen magától felszívódott. Azt viszont ne kérdezzétek, hogyan jutott eszébe Robinak végig simítania Bence állát és ezáltal rálelnie egy szabad szemmel szinte észrevehetetlen turpisságra… Miközben pedig bármerre is jár, legyen az konyha, fürdőszoba, gyerekszoba és bármi egyéb, léptei nyomán egy egész univerzumot nyel el egy furfangos Bermuda háromszög…

Legyen szó bármilyen nagyságú, cseppfolyós, esetleg megszilárdult tárgyról is, csak én vagyok képes öt percen belül megtalálni azt. Szóba jöhet egy láthatatlan körömcsipesz, a környezetébe olvadt törölköző, a fiókokban és szekrényekben téli álmot alvó edény és evőeszköz… Netán az a papír, ami egy pontra le volt téve, majd végül egy másik galaxisban szerte foszló fecni lett csupán. Holott csak arról lehet szó, hogy azon a pajzson volt egy észrevehető rés, ami aztán majdan megszűnt létezni, onnantól amikor máshová rakta egy varázslatra képes női kéz… 

Nem is fokozom, az x aktákról ennyit mára, a többit a fantáziátokra bízom.
Inkább beavatnálak titeket abba, hogy a sok sületlenségen kívül, milyen értelmes dolgokat kérdeztem még a védő néninktől…
Nos, a táplálkozással kapcsolatban nagyon izgatott, hogy már szóba jöhet-e a tészta, rizs, sajt, nem mintha nagy menü tervező guru hírében álltam volna, ne is feltételezd rólam. Hozzáteszem, hogy inkább rendesen ínamba szállt az a kis bátorságom is, miután szembesültem a tényekkel. Ami azt jelentette, hogy mindhárom étel adható volt már, ergo szépen lassan elkellett kezdenünk a szilárd ételekhez való szoktatást. Közben terítékre került a köles golyó beavatása, ami azért jó választás, mivel mállik a szájban és nem okoz fulladásveszélyt. 

Szóval én nagyjából meg is álltam volna ezen a ponton, nem állt szándékomban hősködni, de persze a nagy könyv ezt nem engedhette volna meg nekem sajnos. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, ezért kifőztem azt a bizonyos rizst is, csak azért, hogy szétnyomkodhassam és nagyon büszke lehessek magamra… Hát még amikor beleraktam a banánt és az őszibarackot, még én is meglepődtem rajta mennyire fincsi lett. Azért azt nem állítom, hogy Bence mind befalta, egyelőre csak evett belőle, ami fél siker volt...
Viszont azt kell mondjam, hogy mindez bagatellnek minősült ahhoz képest, ami nem sokkal ezután következett! Ezt a júliusi hétvégét ugyanis a leendő otthonunkban töltöttük, ahová azért látogattunk el, hogy a külső lépcső elkészüléséhez, Robi is segítsen a betonozásban az én „pótapámnak.” Mivel esős, szeles, kifejezetten hűvös szombat - vasárnap köszöntött be, így az egészből végül aztán semmi sem lett. Ettől függetlenül a vasárnap hajnal mégis mély nyomot hagyott bennünk, az tagadhatatlan… 

Július 14- e volt, amikor Bence hajnali fél háromkor felsírt és enni kért… Aztán a hamizás végeztével, Robi ölében ringatózva, egyszer csak három szót hallatott olyan csengő- bongóan, hogy az zene volt füleinknek…
Amikor azt mondta „mama, papa, baba, döbbenten egymásra néztünk, majd boldogan mosolyogtunk, kimondhatatlan büszkeséggel. Bence szívből jövő első szavai, azok voltak, ahogyan megnevezett minket, hármunkat, mint egy családot. Bár érdekes volt, hogy miért nem anyára és apára esett a választása így első blikkre, de valójában nekünk ez egyet jelentett azzal. Én kezdettől fogva „ Mam” voltam számára, de a legboldogabb „Mam” a világon. Később pedig szépen csendben tértünk át az anyára és az apára. Meg kell mondjam, hogy átélni ezt a csodát, semmi máshoz nem volt fogható, kizárólag valahány ehhez hasonlatos csodához.