69. Bejegyzés - Hogy milyen volt a lélekjelenlétem és megtanultam-e "repülni"?

Legalábbis olykor úgy eljutnom a-ból b-be, hogy lehetőleg Bencét lekörözzem és megakadályozzam életének kockáztatásában, csak képzeletbeli szárnyakat növesztve sikerülhetett. Ne legyenek afelől kétségeid, hogy voltak- e kemény helyzetek, mert az nem kifejezés mennyire. Gondolok itt a repülőcsészealj- ergo üvegpohár- kézilabdázókat meghazudtoló elkapására, rögzítésből kibillenő bútordarabok megállítására és még sorolhatnék hasonló ínyencségeket...

Annyit viszont mondhatok, hogy a reflexeim folyamatosan karban lettek tartva és komfortzónájukból szinte már ki lettek űzve.
Ámbátor akadtak itt ennél is ijesztőbb merényletek, amikor evésre alkalmatlan dolgok kötöttek ki Bence torkán… Történt ugyanis, hogy egy szemmel végig kísérős szellemi munka során a vak dugós konnektortól rántottam el a kis kíváncsi pöttömöt, de még fel sem ocsúdtam, máris a gumimedencéjébe mászott bele… Gondoltam talán fellélegezhetek, hiszen azon a ponton nagyjából nem érhet meglepetés… 

Nagyobbat már nem is tévedhettem volna, az egyszer döfi. Abban a pillanatban az elkövetkezendő száz évre egy valamit biztosan megtanultam. Mégpedig azt, hogy egy gumiszobát leszámítva, egyéb biztos szakasz nem létezhet számunkra a Földön! De, hogy mitől is tört ki a frász?

Nos tehát oda próbálok kilyukadni, hogy volt ott egy kis sunyin meglapuló labda, amit a drága kicsi fiúnk pár nappal azelőtt kapott a tökelütött anyjától, azaz tőlem… Erre még az sem mentség talán, hogy fogalmam sem volt a potenciálisan veszélyes tárgy összetételéről. Mondhatni azzal sem voltam tisztában, hogy egyáltalán nem mindegy mi van a „színpad mögött”… 
Tény és való, hogy onnantól kezdve egy életre rögzült bennem a saját bőrömön megtapasztalt lecke, avagy nem a külsőségek számítanak, hanem a tartalom!
De, hogy világosabban ostorozzam magam, elárulom a sötét titkot: tudtomon kívül vásároltam egy habszivacs labdát. Azt meg már biztosan ti is összeraktátok a fejetekben, hogy ki és hogyan meózta le annak silány minőségét… 

Rémtörténetünk főszereplője a mi egyetlen Bencénk éppen mulatságos himbálózásba kezdett a pókemberes medencéjében, ezért gondoltam megörökítem a telefonommal…

De közben észrevettem, hogy mintha valami lenne a szájában, ezért azon nyomban „odarepültem” mellé. Aztán amint láttam a megrágott labdát, felmértem, hogy nem áll túl jól a szénánk. A következő pillanatban Bence már köhögött és folyt a nyála, én meg mellé pattanva, ösztönösen nyúltam a szájába, fejjel lefelé rázva szerencsétlen gyereket. Hála Istennek nem kellett sokáig várni az öklendezésre, amivel sikerült megszabadulnunk a lenyelt labdadarabkától. Emlékszem, ahogyan szorosan öleltem magamhoz a gyereket és megkönnyebbülten sírtam. De az egész folyamat átélése körülbelül egy kisebb fajta sokkhoz volt hasonlatos, ami örökre beleégett a retinámba. 

Ezek után mondhatjuk úgy, hogy igazán kezdtem belerázódni az anyaságba. Legalábbis ezt az eszmét a különféle próbatételek kiállása még inkább szerette volna felém sugallani, amolyan biztatásképpen.
Egyszeriben azt vettem észre, hogy már réges - régen nem vagyok az a bamba kislány, akinek akkoriban megaludt a tej a szájában. Az én drága kisfiam olyan szinten kirántott a komfortzónámból, hogy általa lettem akcióhős, repülő akrobata és szükség esetén villámgyorsan elkészülődő anyuka, aki ha kell, képes a lehetetlenre is...
De még mielőtt Robi hiú ábrándokba kergette volna magát, ügyeltem rá, hogy a szükség esetén feelingjén soha ne lépjek túl. 

Természetesen úgy általában semmit sem csináltam tökéletesen és nem lettem sem megtestesült türelem, sem Szent Föld anya, mégis egyre tisztábban láttam az anyai létezés különlegességeit. Valami határozottan megváltozott bennem, ami olyan volt akár egy megfoghatatlan átalakulás…
A múló idő és a ráérő idő is sokkal értékesebb lett számomra, mint valaha bármikor is az életemben. Egyszerűen csak tudtam azt, hogy mindig résen kell lennem, mert soha nem lehet tudni milyen kihívások elé állít minket az élet egy nyolcvan centis csoda közreműködésével…
Az biztos, hogy soha jobban nem voltunk fizikailag karbantartva.
Akkor sem volt megállás, ha mi lettünk betegek, vagy csak úgy fájt valamink. Ezzel kapcsolatban tipikusan azt a példát tudom felhozni, amikor olyan migrénszerű fejfájással küzdöttem, hogy hányingerem lett tőle. Bizony ilyen esetekben ugyanúgy ott kellett lennem a toppon, mert Bence folyamatosan a lakásban császkált. Próbáltam ám egyezkedni vele, hogy mi lenne, ha együtt pihennénk egyet, de csak kinevetett. Nagyon jópofa tréfának találta, hogy egy vizes rongypelenka van az anyukája fejére kötve, majd tovább állt felfedezni a lakás érdekességeit.
Fiókokat kezdett nyitogatni, mígnem közbe kellett lépnem, mielőtt becsukja az ujjacskáit. Mire észbe kaptam volna, rögvest a konyhában termett, ahol gyors közreműködésem akadályozta meg abban, hogy a székeket magára rántsa…
Zajlott tehát az élet a javából, de valahány nehézség új dolgokra tanított meg minket, miközben Bence létezése mindenért kárpótlást nyújtott.