68. Bejegyzés - Esküszöm, hogy percre pontosan negyven perc volt…

 

Kitaláltátok. Ténylegesen a délutáni alvásra gondoltam, mi másra?
Tűnhetnék nagyon bölcsnek, hálásnak és reálisnak, ha álszenten annyit mondanék, hogy legalább nem volt legenda, na de mégis… 

Uramisten! Nekünk tényleg nem szórta két kézzel a délutáni szundit, sőt. Olykor elég rendesen megkellett érte dolgoznom, hogy Bence végre álomra hajtsa a fejét. Tény, hogy többször aludt keveset, legalább nem egyszer következett be a csoda, de ellehet dönteni, hogy melyik a jobb, ha többször keveset, vagy egyszer sokat… Nem, ez nem diéta, basszuskulcs, ez alvás!
Szóval, tényleg olyan jól esett volna időnként, ha netán nem csak negyven perc állt volna rendelkezésemre, ami ugyebár eléggé leegyszerűsítette a dolgokat, az biztos.
Tegyük azért hozzá, a teljes valóság tükrözésének szemléltetéseképpen, hogy kezdetben, nagyjából fél éves koráig, de inkább tovább, fél órákkal dobálóztunk, amiből később lett a negyven egész perc. Vicces story például, amikor látogatóink voltak és Bencém az ölemben aludt el, ami azt jelentette, hogy vagy ülve pihentem le a felszabadult röpke időt, vagy sehogy… Ha ugyanis felkeltem, lőttek az egésznek. Amikor pedig bárkinek is említettem, hogy a negyven perc, az tényleg annyi, nem több, nem kevesebb, legyintve mosolygott. Aztán persze neki is leesett az álla, amikor a mutató elérkezett az említett időkorláthoz, Bence pedig kinyitotta a szemét… 

Mielőtt azt gondolná bárki is, hogy azért éjjel biztosan sokáig aludt, eloszlatom a rózsaszín felhőket ezen a ponton is, mert a hajnali öt és hat közötti ébresztőt, amihez szintúgy órát lehetett volna igazítani, nem mondanám pihentető túlalvásnak.

Viszont egyébként, ha már úgy alakult, ahogy, akkor igyekeztem séta tekintetében kihasználni a korai felrázást. A tikkasztóan forró nyári napokon elkezdtünk arra rászokni, hogy a reggeli időszakban fél nyolctól- tízig mentünk sétálni… Azon belül tértünk be a közértbe, rossmannba, százforintos boltba, vagy egyszerűen a játszótér irányába. Mire aztán hazaérkeztünk, már szakadt rólam a víz, igaz, hogy nálam a séta az tényleg séta volt a javából… 

Semmi kedvem nem volt a levegőtlen, zsúfolt buszra szállni, kötve hiszem, hogy élveztem volna… Nekem tényleg nagyon bejött a hosszú babakocsis séta, ami azt jelentette, hogy lesétáltam a központig, majd vissza, amihez azért kellett Bence hozzájárulása is, az tagadhatatlan. Ezzel kapcsolatban pedig iszonyú szerencsém is volt, hiszen a mi kicsi fiúnk ekkoriban nagyon is imádott csavarogni, nézelődni a kis járgányában. Amíg nem kezdett el járni, addig jól érezte magát ebben a pozitúrában, ami alatt nemcsak nézelődhetett, de engem is szemmel tarthatott…
Megjegyzem, hogy miközben tologattam a babakocsit, érdekes elméleteket is gyártottam, csak úgy, csendben magamban, sajátos megfigyeléseimre alapozva, de alaposan gyanakodva rá, hogy igazam lehetett.
Konkrétan arra az áltagosan sokkal több, mintsem kevesebb udvarias, figyelmes, segítőkész gesztusra célzom, amit gyereket furikázó anyukaként tapasztaltam. Tényleg nem panaszkodhattam, jó érzésekkel töltődtem fel egy-egy világjáró hadművelet után, de… 

Mégiscsak felmerült bennem egy valószínűleg sokatokat foglalkoztató kérdés, amivel szemben a mai napig értetlenül állok. Avagy terhesen miért nem tapasztaltam ugyanezt? Áldott állapotban, személy szerint nekem sok kellemetlen meglepetésben, közönyben, sőt, kifejezetten érdektelenségben volt részem. Vajon miért bánnak másképpen egy „teljesen kész”, mint egy „félkész” babával, ki érti ezt…Lehet, hogy négy kerék jobban feltűnik mindenkinek, mint egy kerekedő pocak. Netán arról lehet szó, hogy amíg a baba bent van és nem kint, addig mások szerint egyszemélyes a jelenlévők száma. Totál nem értem… De miért is akarok én mindent érteni, kérdezték tőlem már sokan, viszont azt sem értettem, hogyan lehet egyáltalán ilyet kérdezni? 😋
Szerintem a választ Bencétől tudtam volna megkapni, ha szavakban kitudta volna már fejezni magát, hiszen anélkül is messze túljárt az eszünkön…
Dehogyis voltam már akkor is elfogult, egyszerűen csak ámultam és bámultam azon, hogy Bence milyen hihetetlenül okos és erős gyerek volt. Azt nem hiszem, hogy a bizalomgerjesztő botmixelt virsliből, vagy az összenyomkodott túró rudiból nyerte volna hatalmas képességeit, amikkel akkortájt először volt dolga. Mindenesetre nem állt meg a fióknyitogatásnál, hanem már a szekrények húzogatásánál tartott… 

Gyorsan elsajátította, hogy a konyhaszekrényt oldalra húzva kell kinyitnia, a fürdőszobai szekrényt hagyományos módon, szemből… Mindkét esetben játszva ment neki a művelet, sőt.
A konyhából poharakat, kávés csészéket igyekezett kisajátítani, nem beszélve a szekrényből kivadászott hajszárítómról, amire már régóta fájt a foga…

Egy alkalomból pedig még a nyitva felejtett szemeteshez is roppant sebesen odamászott és mielőtt odasiettem volna, már ki is borította. Ezek után gondolom, mondanom sem kell, hogy a hűtőszekrény végképp nem volt kihívás számára, ellenben felhívás igen, a most vagy sohára. Bár egy- két percet vett volna igénybe, amíg nyitottam és csuktam volna, de Bence villám tempóban termett ott… A titok kulcsa tehát mindig és minden esetben az ő kezében volt…
Mint ahogy a műanyag flakon, anya mobilja, anya laptopja, táskák pántjai és ruhák címkéi is!