67. Bejegyzés - Amikor a mi kis rosszcsontunk nyolc hónaposan mindenbe is kapaszkodott, jöttek a galibák…

Mivelhogy a kiságya felett lógó zenélő méhecskék mindig is az imádás tárgyai voltak számára, csak idő kérdése volt, hogy mikor is teljesíti élete első nagyobb kihívását. Ugyanis már régóta pedzegette, hogy megszerzi a körbe- körbe pörgő szárnyas figurákat, nem csoda, ha nem is kérette magát sokáig. Amint tudatára ébredt annak, hogy egyszeriben felállni és kapaszkodni, elérni és levenni szinte bármit sima üggyé vált, meg is tette a szükséges lépéseket…
Sajnos nem teljesen úgy sült el minden, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, de minden jó, ha jó a vége. Legalább csont nem tört el, viszont a játékot tartó szerkezet annál inkább bemondta az unalmast. Természetesen be is robbant a sírós csetepaté, de kivételesen Bencénél tört el a mécses, nem nálam, ami amúgy engem lepett meg a legjobban. 😁😏
Mindenesetre Bence szokás szerint olyan váratlan fordulattal állt két lábra, hogy ámulatba estem és még a tátva maradt számat is elfelejtettem becsukni…
Az sem volt hagyján ahogyan elszántan kapaszkodott, ellenben viszont kifejezetten para jelenségként éltük meg, amikor veszélyes tárgyakba csimpaszkodott…  Legyen az tv állvány, fürdőkád, étkezőasztal, cipős szekrény, nem volt megállás! Az összes felnőttes „nem szabadom” monstrumot ki akarta próbálni, tüzetesen tanulmányozni…

Ahol lehet ott szétszedni, ahol puhább ott szétrágni, vagy minimum rángatni baba fejjel alatta állva… El tudjátok képzelni, ugye? Igen, én is abban a fázisban voltam, hogy világgá megyek…

Mindehhez a kicsi fiúkánknak már HÁROM EGÉSZ foga volt, alul kettő, felül egy… Egyszóval a hasznosítás működött, a gyerkőc pedig sajnos mindenevő volt, ami azt jelentette, hogy akár anya, akár apa bármilyen testrésze is szóba jöhetett nála egy kóstolóra. 😅 Mondjuk úgy, azt tanúsíthatom, hogy a fogai élességi kapacitása csillagos ötös volt, mert a tőle beszerzett foglenyomatok kellemetlenségi erőpróbáit derekasan kiálltuk. 😂
A nagyobb bajok mindent összevetve nem is ezek a puhányságok voltak, inkább az jelentette nekünk az igazi elhivatott küzdelmet, hogy Bencét saját magától kellett megvédenünk… Ergo minden egyes huppanással, puffanással, billenéssel és cincálással, saját kis testén okozott kék- zöld foltokat. A látvány már szinte nekem fájt, miközben komolyan mondom, hogy hálás voltam az égieknek, amiért mindig mindent, na jó, majdnem mindent, szerencsésen megúsztunk.
És bár a mi kis dédelgetett kincsünk egy hadviselt katonához volt hasonlatos, meg sem kottyant neki semmi, hihetetlenül belevaló módon állta a sarat…Hozzáteszem, mert megvagyok róla győződve, hogy szerencsére a babák koponyáját előrelátóan masszívan alkotta meg a természet. Úgy rakta össze, hogy bírják a gyűrődést és taszító kölcsönhatásba lépjenek valahány veszélyzónával. 

Illetve rajtunk kívül, azokban a helyzetekben, amikor a harmadik szemünk éppen kevésbé volt éber, akkor sem voltunk totálisan magunkra utalva. Nem is kérdés, hogy ilyenkor a védőangyalok segítettek működésbe léptetni szunnyadó lélekjelenlétünket.

Mit mondjak, tényleg szükségünk is volt rá, jobban, mint azt gondoltuk volna. Ugyanis onnantól kezdve, hogy Bence elleste a fiókok és szekrények kinyitásának technikáját, mindent kihúzott és elhúzott, amit csak elért. Ráadásul nem volt kispályás a szélsebes kotnyeleskedések alkalmával, vagyis amit elkezdett, azt úgy gondolta, hogy szeretné is befejezni. És miután visszaszerette volna csukni a fiókokat, azután, hogy szétnézett bennük, szegénykém becsípett ujjacskái bánták a kíváncsiskodást. 

Bár általában sikerült elrántanom a tett helyszínéről, de egyszer-kétszer mégsem voltam elég villám kezű. Tudom, szégyelljem magam, hogy nem sikerült minden esetben felzárkóznom, de higgyétek el, a gyakorlat amúgy pedig ténylegesen mesterré tett. Már soha többé nem voltam az a lyukas kezű bamba kislány, mint annak előtte. Röptében kaptam el nemcsak holmi zuhanó üvegpoharat, de igyekeztem ösztönösen megakadályozni a mi kis felfedezőnk környékén lévő bútorok mászásra alkalmatlan leborulását is. Tudjátok, hogy van ez, egyszerűen folyamatosan kivoltam élezve a következő akciójelenetre és már szinte olyan lettem, mint egy megszállott aggodalom. 

Márpedig ha valami piszokul fárasztó tud lenni, akkor az nemcsak fizikai, hanem lelki fáradtságban is megnyilvánul, legalábbis nálam beütött, mint a nutellás palacsinta éjfél után… 😜😌
Folyton sasoltam, a fél szemem a gyereken, fél lábam indulásra készen, fél karom pedig, ajjaj, magánkívül. 

Viszont be kell valljam, hogy bőven voltak olyan ok okozati összefüggések, melyekben nyakig sáros voltam, azt súgta a sanda gyanúm. Erre a legjobb példa az, amikor játszani akartam a laza anyukát és ebből az alkalomból Bencét azzal szórakoztattam, hogy lehuppantam álló helyzetből az ágyra, aztán hemperegtem neki össze -vissza mint egy visszafejlődött paranormális eset. Persze árgus szemekkel figyelt és kacarászott, kérte, hogy ismételjem meg.
De, hogy ezzel mit értem el és mi történt ezután, nos hát amiatt csakis magamra lehetek berágva… A mi féltett kis cukorbogyónk, legközelebb és onnantól kezdve mindig utánam csinálta az egész, ellesett folyamatot, sőt, még rá is tett egy lapáttal.
Mindezek mellett, csak azért, hogy az anyukája ne legyen olyan szomorkás, egyszeriben a mam- mam elnevezésemet, ány-ány- ánya hívó szóra váltotta.
Megfeledkezett magáról és egy reklamációs sírás kellős közepette végül kibökte az anyára nagyon hajazó szófordulatot. Még ha a körítés nem is volt a legnyugodtabb szituban, engem akkor is nagyon-nagyon meghatott és megríkatott.
Bár hivatalosan nem mondta, hogy anya, de mégis volt ott valami hasonló a tarsolyában, nemde? Habár az tény, hogy számára a mam-mam kezdettől fogva az anya jelentése volt, elfogadtam és szerettem azt is…Na de az újítás bódító mivolta mégiscsak ott volt a szeren.