65. Bejegyzés - Nézzenek oda, a gyerek máris megtanult vicces arcokat vágva tapsolni…

Amikor Bence csücsörített, berregett cuppogott és kacsintást imitált, nemhogy nem tudtam vele betelni, de konkrétan le voltam nyűgözve tőle… Mindez bezzeg merő ellentétben állt azzal, amikor ugyanezt bárki más „merészelte” volna űzni közvetlen közelemben… 
Azokkal az arcjátékokkal pedig amiket Bencének gyakran sikerült élethűen produkálnia, simán felléphetett volna bármelyik stand- UP Comedy színpadon, biztosan megállta volna a helyét. Egyébként meg annyira durva belegondolni is, hogy egy baba pár hónaposan mennyire eredetien és egyértelműen tudja magát kifejezni. Holott vajmi kevés tapasztalata van élete során, mégis könnyedén elsajátítja az önkifejezés sokrétű művészetét. Komolyan mondom, sokan tanulhatnának arról, ezektől a bölcs csöppségektől hogyan is kell kommunikálni.
Hátha akkor lényegre törőbb, nyíltabb lehetne az emberi faj és egy lépésben tenné meg azt, amit máskor csak nagyon körülményesen…Nem véletlenül fogant meg az univerzumban ama elmélkedés, miszerint az élet egyszerű, csak mi emberek bonyolítjuk túl…De ez még mind semmi, ugyanis további megfigyeléseimen alapult annak ténye is, hogy Bence bizony nemcsak mókás kis hapsi lett, de első osztályú minőségellenőr is. Avagy olyan mértékben kiszúrta a padlón kallódó morzsaszemeket, szösz-möszöket, sőt a hangyákat is, hogy magasra fel kellett kötnöm a gatyámat. Ergo időnként a porszívót előkotorni is késő lett volna, nekem kellett akcióba lépnem és random koszt szedegetnem, mielőtt a mi kis kotnyelesünk teszi azt helyettem, kissé nyálasabb eszközökkel. 

Mindeközben az én hangulatom természetesen egyik nap olyan volt akár egy szunnyadó vulkán, jobb pillanatokban viszont egészen festői, idillikus, mintha egy érzelmes szappanoperát testesítettem volna meg. Szóval egyszer egy sárkány, egyszer egy királylány… Legideálisabban úgy írnám le a helyzetet, hogy a tökéletes napokon fittnek, mindenre elszánt csinos nőnek láttam magamat, aki igenis jól érzi magát a bőrében… Ellentétben azzal, amikor bal lábbal keltem fel és senki mást nem láttam a tükörben, mintsem egy bágyadt, fáradt, céltalan anyukát… Ámbár azt hozzáteszem, hogy minden körülmények között imádtam Bence anyukája lenni.
Jó érzéssel töltött el valahány közös kalandunk kihívása, amik egyáltalán nem voltak világmegváltó, nagy dolgok… Arra gondolok, amikor mondjuk egy hajnali öt órás kelés után nulla életkedvvel már reggel kilenckor sétálni indultunk és úgy sikerült a rossmannban mindent megvennünk, hogy közben sem Bence, sem én nem fakadtunk sírva. Érzed te is, hogy ez már valami, ugye? Várj, azt nem mondtam, hogy a napi tennivalók folyamatában nem tört rám hullámokban az önsajnálkozás, vagy, hogy minden esetben tudtam definiálni mi az Isten bajom van egyáltalán… De mégiscsak attól volt szép az élet, hogy nem maradt egy síkban, a valóság pedig abszolút kezdett reálissá és a magam számára kezelhetővé válni, ha értitek, mire gondolok.

Az biztos, hogy nem arra a sunyi mérlegre, ami kegyetlenül képes volt nekem felszámolni egy zacskó tönkölybúzás ropit és AZT AZ EGY SZELET KRÉMEST… 

Hogy mi ezzel a baj és miért verte ki nálam a biztosítékot? Mert amikor a Bencénktől elkapott vírustól folyamatosan klotyóra jártam, igyekeztem magam is elhinni, hogy kezdek szimpatikusabb számsort produkálni, aztán tessék... Nem tartott sokáig, holott eskü alatt is vallanám, hogy nem ettem többet, sőt. Nem elég, hogy állandóan az étkezési praktikákat bújtam, még ha képtelen is lettem volna csak salátákon és húson élni, azért a mértékletesség elve alapvetően egészen jól működött nálam. Mindezek után igazán nem volt fair, hogy amikor nagy ritkán elengedtem magam, akkor annak azonnal nyoma lett. Mekkora szívás is ez tulajdonképpen? Nem is csoda, ha arra az elhatározásra jutottam, hogy meg kell válljak az egyik legnagyobb stressz forrásomtól, minél gyorsabban, annál jobb. Szóval ég veled mérleg, szórakozz mással…
Ami pedig a lelki részét illette: valahol mindig tudtam, hogy gyerek mellett alváshiányban, hangulatváltozásokkal élni normális, ergo besokallni pontosan ezért elfogadható és érthető. Egyébként ennek ellenére, vagy éppen ezért, soha nem múlt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne gondoltam volna a minket körül ölelő spirituális segítségre, támogatásra. Bár az angyalok létezése negatív hangulataimban még számomra is elhalványult, igazából nem szűnt meg bennem létezni…
Az is érdekes volt, hogy Bence minden reggel, ébredés után, megpróbálta leszedni az ágyunk mellett lógó angyalkás képet. Robi azt mondta, hogy valójában az angyaloktól kaptam egy angyalt, aki úgy rosszalkodik, akár egy kisördög…
Így igaz! Nagy mázlisták vagyunk, hogy lett egy kis átlagon felüli csodálatos tanítónk, aki annyira boldoggá tett minket…