63. Bejegyzés - Naná, hogy kiakadtam...Miért?

Mivel Bencének továbbra is láza és hasmenése volt, újfent a körzeti rendelőben kötöttünk ki, ahol szembesültünk vele, hogy egy ügyeletes gyermekorvos rendel. Természetesen Bence háziorvosa a lehető legjobban időzített, nem kért tőlünk engedélyt, hogy szabira mehessen, egyszerűen csak megtette és csöndben lelépett. 😂
Na, de nyilvánvalóan két mindenre elszánt szülő soha nem adja fel, ugyanis hisz benne, hogy segítséget kérni mindig van értelme, főleg abban az esetben, ha a gyermeke egészsége és közérzete forog kockán. Ergo, első hallásra mi sem estünk kétségbe azon, hogy nem a megszokott doktor néni vizsgálja meg Bencét… Gondoltuk a lényeg úgyis az, hogy fel legyen mérve az állapota, hiszen egy kicsi szervezetnél mégsem lehet félvállról venni a dolgokat. 
Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy minden empátia nélkül képesek arra, hogy egy hét hónapos babával két órát várakoztassanak minket, sőt. A nálunk jóval később érkezőknek is könnyedén sikerült bejutniuk, amikor mi már a falat kezdtük kaparni kínunkban és konkrétan minden bajunk volt. Egyébként meg az egész rendszer is bűzlött a lelketlenségtől, olyannyira, hogy a gyors szórásban és kapkodásban egyszerre három embert is behívtak… Ami egy vakcina osztáson, vagy csoportterápián még rendben is lenne, viszont egy gyermekorvosi rendelőben egyáltalán nem korrekt, inkább bicskaforgató eljárás. Basszuskulcs! Milyen dolog már az, mikor, tegyük fel, X,Y arról panaszkodik, hogy a gyerekének mije és hol fáj, miközben egy tök idegen ember az orra előtt várva végig hallgatja az egész szitut. 

Mondjuk hasonló módszer egy nemi beteg gondozóban a tízes skálán mennyire lenne gáz?
Nos, mindezek függvényében nekem sem kellett több… Amint végre valahára bejutottunk, azon nyomban felment bennem a pumpa, ami nyilvánvalóan nagyot is szólt.  Indulattól forrongva megkérdeztem, hogy tulajdonképpen miért kell egy hét hónapos babával két órát várakozni? Egyáltalán nem értettem hogyan fordulhat elő ilyen, hiszen korábban bárhol is jártunk, azért ennyire hosszú várakozásra nem volt példa. Legalábbis lehet, hogy csak mi voltunk akkora mázlisták, akikre több esetben is tekintettel voltak, ezért megszoktuk a fene jó dolgunkat…
Mindenesetre a doktornő nagy D- vel, azzal vágta ki magát, hogy nagyon sokat dolgoznak, reggel óta meg sem állnak- és én voltaképpen ÖRÜLJEK NEKI, hogy vannak még gyermekorvosok. Amúgy pedig „ha nem vagyok elégedett, válasszak más orvost. „ Na, milyen? Diplomatikus ugye? Szerintem is igazán megnyerő, hogy még kb. neki állt feljebb, miközben én „nem választottam őt”, éppen ellenkezőleg: őt dobta nekem a gép… sajnos. De ha teszem azt, netán a doktornő nagy D- vel menne el az országból, akkor az, számunkra nagy veszteség lenne jelen esetben, mert ő az ORVOS…
Félreértés ne essék, én alapvetően nagyon tisztelem és csodálom azokat az orvosokat, akik nemcsak hivatásuknak tekintik a szakmájukat, de lelkiismeretesen, szívvel- lélekkel végzik azt. Le a kalappal mind azok előtt, akik számunkra is olyan kellemes csalódásokat tudtak okozni, hogy az valami elképesztő sokat adott az életünkhöz.

Ominózus esetben viszont másképpen állt a szénánk, hiszen a mi Istenségünk egyszerűen csak lepasszolt minket. Írt egy beutalót a Heim Pál kórházba, mert meggyőződése volt, hogy a legkézenfekvőbb ha befekszünk oda és ott folyamatos megfigyelést kapunk. Értitek… Ha piros a mandulánk vetessük ki, ha hullik a hajunk, menjünk át rajta nullás géppel, ha fáj a fogunk, húzassuk ki, aztán jól van az úgy mindenkinek, nemde?
Nos, maradjunk annyiban, hogy nem feküdtünk be semmilyen kórházba, csak Bence mellé a saját ágyunkba. Nem mintha felelőtlenek lettünk volna, de hülyék sem…Szerencsére nem volt indokolt kórházba mennünk, hiszen olyan nagy baj korántsem volt, ráadásul tudtuk azt, hogy amit meglehet tenni, azt megtesszük otthon is…
Bence csuklóira, lábszáraira és fejére, hideg vizes borogatást tettünk, itattuk teával- és félálmában megetettük táppal is. Mindenben olyan ügyesen és bátran együttműködött, hogy hamarosan végül sokkal jobban lett. Mi pedig megkönnyebbültünk és nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, amiért nekünk van a világon a legcsodálatosabb gyerekünk! 
Tudom- tudom, meg nektek is...