62. Bejegyzés - Amire biztosan nem lehet felkészülni...

 ...amikor első és egyetlen gyermekeddel először esel át egy komolyabb lefolyású vírusos rémségen! 

Legalábbis én töredelmesen bevallom, hogy személy szerint igazán pokoli érzésként éltem meg az első váratlan, alattomos esetet, ami egyébként egy nagyon meleg nyári éjszaka kezdődött… 

Mikor máskor is kellene beazonosítanod és felismerned életed értelmének tűzforró testét, mintsem akkor, amikor amúgy is szétvagytok mindannyian izzadva. De, hogy miért is nem vagyok ezen csöppet sem meglepődve? 😁 Tök egyszerűen azért, mert nem is mi lennénk, ha valami simán csak megtörténne velünk.
Mindenesetre aznap éjjel, június 3-án egyszerűen nem tudtam elaludni, nyugtalanul forgolódtam, majd hamarosan arra lettem figyelmes, hogy Bence is hánykolódik. Azonnal leesett, hogy valami nem stimmel, mivel nyüszögő hangot kiadva emelgette fejecskéjét, közben pedig úgy dobálta kicsi testét, mintha önmagával birkózna.
Nem sokkal ezután Robi is felébredt a neszekre, így már közös erőkkel igyekeztünk volna Bencét elaltatni. Túl messzire viszont nyilvánvalóan nem jutottunk, hiszen alighogy megérintettük, éreztük, hogy tűzforró a hőmérséklete! Bizony, akkor már 39 fokos volt szegénykém láza, ki tudja mennyire ment volna fel később, bele sem merek gondolni…
Szóval mindenekelőtt áldottuk az eget, amiért felébredtünk, miközben olyan szinten bevoltunk rezelve, hogy arra nincsenek szavak. 

Főleg nekem gurult el maximálisan a gyógyszerem. Totálisan elhatalmasodott rajtam egyfajta pánik, ergo nagy hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek és hová kapjak...Mindenekelőtt RANDOM😂 szükség volt egy lázcsillapító kúpra –és arra a bizonyos határozott mozdulatra, ami tőlem majdnem fényévekre távozott, de még idejében elcsíptem. Természetesen Bence érthető módon egyre jobban sírni kezdett, ami a körülményekhez képest egyáltalán nem volt meglepő, sőt…
Amikor aztán izzó testébe került egy hideg kúp, csöppet sem volt elragadtatva tőle. Ha pedig kezdetben kétségei is lettek volna afelől, hogy bármi gond lenne, világvégi visításaim hallatán, teljesen átvette negatív rezdüléseim tömkelegét… 

Viszont hamarosan mégis sikerült egész emberien lenyugodnom –és elhitetnem magammal, hogy maradt használható lélekjelenlét a tarsolyomban. Talán már képessé váltam némi összpontosításra is, ami arra sarkalt, hogy Robihoz hasonlóan, reálisan átgondoljam mi a teendő, majd gyorsan cselekedjek. A hálóingben való fel- alá szaladgálás helyett, végre hasznos lépésekre is elszántam magam, mint például arra, hogy Bence hátitáskájába tápszert, babavizet, pelust, popsitörlőt, váltóruhát pakoljak…Mindezek után nem is volt kérdés, hogy a biztonság kedvéért, hajnal fél kettőkor a Heim Pál kórház ügyeletére vesszük az irányt! 

Hamarosan, viszonylag villámgyors oda érkezés után, egyáltalán nem csillant fel bennünk a remény szikrája, sokkal inkább elveszettnek éreztük magunkat, mint szürke, iszonyú nagy szamarak a ködben. Mindennek egyébként a becsekkolásnál minket fogadó „üvegablakos boszorka” volt az oka és elrontója… 

Utált minket. A létezésünket, a rossz időzítésünket - és lényegében azt sem bírta feldolgozni, hogy pontosan akkor érkeztünk, amikor még aludt volna…Hiába voltunk mi udvariasak, kezünkben egy kisbabával, arcunkon egy merő kétségbeeséssel, minden hiába volt. Szívtelen boszorka megvetően közölte velünk, hogy „várjunk a váróban”, mi több felháborodott azon is, hogy nem tudjuk hol van a váró… Miután megrázta a fejét, tisztességtelenül kiakadt rajtunk, a „hülyéken”, akik nem tudunk logikusan gondolkodni egy lázas kisfiúval a kezünkben. Nem elég, hogy zavarjuk és feltartjuk halaszthatatlan tevékenységeiben, plusz feladatokkal is terheljük őt, aki sokkal több nálunk: a kiszolgáltatottaknál. 

Nos, ha úgy nagyjából már összeraktatok engem a fejetekben és tudjátok habitusomat hová tenni, akkor talán sejtitek is, hogy mi következett ezután?!😱
Nos, természetesen utálatos boszorkánkat elküldtem a búbánatos fenének feneketlen lyukába, minden feszültségem és aggodalmam fékezhetetlen dühét rázúdítva.
Az elkövetkező csöndet megtörő üdítő automata zümmögésében pedig aztán egy mindenre elszánt anya és apa várakozott, hogy nem sokkal később egy készségesebb és kedvesebb doktornő megmondja nekik a nagy semmit! Vagyis azt, hogy egyenlőre a lázból nem tudunk semmire sem következtetni, amíg nincs hasmenés, hányás. Egyébként pedig szerinte a „lázmérőnek titulált érintős cuccunk bizonytalan és pontatlan…”
Na, persze. És mi van az érzékszerveinkkel? Tudjátok azzal, amit érintésnek hívunk és azért alkotta meg a Jóisten, hogy megtudjuk állapítani vele, ha valami hideg, meleg, langyos, vagy forró? Nesze semmi, fogd meg jól…  

Természetesen, pár óra alvás után, nem hagytuk annyiban a dolgot- és a körzeti gyerekorvoshoz is benéztünk egy legyintés erejéig. Igaz itt már kicsivel használhatóbb diagnózist kaptunk egy vírusról, aminek „nincs neve”. Ám az már döfi, hogy sumetrolimmal és lázcsillapító nurofen sziruppal elhitethető két megharcolt szülővel, hogy igen, a világ meg lett váltva…
A következmény azonban még aznap éjjel egy hányás, illetve folyamatos láz és hasmenés lett! Bence baba alig kívánta, nemhogy a szilárd bébi ételeket és a tápot, de már a teát sem… 

Folyt. köv. hamarosan