52. Bejegyzés - Zalakarosra mentünk babával, mikrohullámúval és vasalóval…

Nagypénteken és húsvétkor utaztunk el kiszakadni a mindennapok körforgásából. Elbújtunk a világ elől és azt gondoltuk, hogy egy- két napra talán még meg is váltjuk azt a napi rutinra gyengén hasonlító erőlködést. 

Jókat ettünk, ami annyit tesz, hogy hiába igyekeztem volna mértéket tartani, természetesen átadtam magam a teljes elengedésnek. Hazaérkezve aztán nyilvánvalóan jöhetett a bűn és bűnhődés szokásos felvonása, aminek előadása után, megint megfogadtam, hogy soha többet nem leszek torkos borz. De legalább ismerős vizeken eveztem és az ismert nótát fújtam, ami senkit sem lepett volna meg, aki hasonló cipőben jár. Mindegy is, a lényeg, hogy ez már csak ilyen mifelénk, magvakon kívül mást is enni merő nőknél. Térjünk is vissza gyorsan Zalakarosra, mielőtt anti-update életmódomról vallanék színt. 

Szóval meg kell mondjam, hogy számomra Karos, ha lehet így becézgetni, nagyon lebilincselő és igazán magával ragadó hely, vagy inkább jelenség. Már egy egyszerű séta is kalandos és kikapcsoló, mondom én, aki nem lehetek jó alibi, hiszen amúgy is imádok sétálni… Azért mégiscsak higgyétek el, hogy a Zalakarosi levegőt beszippantani olyan volt, mint egy tábla csokit elmajszolni, vagy elszívni egy cigit- bár én nem dohányzom -  inni egy kávét, megnézni egy jó filmet, beszélgetni elmélyülten. Összefoglalóan a boldogsághormon maga, virágzó fákkal, nyárias meleggel, ami véletlenül sem lépi át azt az elviselhetetlen hőgutát, inkább csak pirospozsgás arccá varázsolja a legsápadtabb, lakásban porosodó múmiát is.
A csodálatosan nyugodt, békés tájakon sétálva, örömmel vittem Bencét a karomban, azért valljuk be, lehet, hogy erre Robi kevésbé emlékszik…Mivel az esetek túlnyomó többségében, fáradtan adtam át neki a kis pelenkást, ámbár azért az anyai horderő is színre lépett hellyel- közzel.

Tekintve, hogy már nem először jártunk Zalakaroson, ismét izgatottan fedeztünk fel jól bevált helyeket, mint például az Orbán éttermet, azzal a szándékkal, hogy eszünk ott egy jó kis kemencés sültet, majd ráküldünk biztos, ami biztos, néhány kemencés rétest is. Legnagyobb sajnálatunkra azonban, abban a minutumban derült fény rá, hogy valójában májustól lesz szezonjuk. Ergo rétesről csak ebben az időszakban lehet szó, ellenben más ételek fogyasztása délután négy órától lehetséges. Akárhogy is nézzük, a vonat minden állomásról elment… Más szóval inkább mi érkeztünk túl korán és bár nem először jártunk ott, nem tájékozódtunk előrelátóan a nyitva tartásról. Pusztán a korábbi évek látogatása alkalmával elfogyasztott isteni finom rétes ízét képzeltük elolvadni a szánkban, főleg én, Robi inkább a kemencés sültről ábrándozott. Mindent egybevetve viszont így sem mentünk hiába. A megkapó táj varázsáért, vagy a kilátó látványáért mindenképpen megérte felsétálni a Dimbes-dombos helyre.

Ellenben ahogy a rétesről lekéstünk, úgy csíptük el Zalakaroson a kirakodó vásárt, bár nem tudom mi a hivatalos neve, azért hátha az én szófordulatom is megállja a helyét.
Alapvetően egy hangulatos kezdeményezés, mely során minőségi, házilag készített borokkal, adalékmentes lekvárokkal, savanyúságokkal, kézzel készített termékekkel találkozhattunk. Volt látnivaló bőven, csak a saját portékáikat kínáló árusok lesi támadó vevő cserkészését tudtam volna nélkülözni, ám úgy tűnt, hogy nincs menekvés…
Azért valahogy mégiscsak képessé váltam elvonatkoztatni tőlük és egészen belejönni a vásárfiák gyűjtögetésébe, Robi nagy örömére.
Mégis azt rögtön leszögezem, hogy a Zalakaros feliratú bögrénél és hűtő mágnesnél egy kicsit fantáziadúsabb tárgyak után kutattam, remélve, hogy talán szembejön velünk valamilyen értelmesebb remekmű. 

Az egész felhajtás végeredményeként vettünk egy üveg bort, megkóstoltuk a kürtős kalácsot, mert ha már kalóriával bombázom magam, akkor gondoltam úgyis mindegy… Nyilván semmi sem az, de értitek… Volt mire fogni. De, hogy ne szűkítsük le a kört kizárólag az enni- és innivalókra, jöttek velünk haza, ajándékozni szánt tárgyak is, mint egy zokniból, kézzel készített jópofa figura, illetve egy helyes kis festett fa doboz. Ámbár leginkább egyedinek mégiscsak azt a különleges „szerencsepatkót” találtam, amit saját nevekkel ellátva lehetett kérni.
Viszont nem utolsó sorban, azért Bence is választott ám magának valami rendkívülit…
Kézzel varrt bábokat szemelt ki magának, mert amikor meglátta őket, annyira lelkesen kezdett mosolyogni rájuk, hogy Robit azon nyomban levette a lábáról. Jellemző, hogyha én bazsalygok rá így egy új cipőért, vagy táskáért, akkor biztosan nincs rá ekkora hatással.

Szóval Bence választott magának egy Farkas, illetve egy Mazsola bábot, legalábbis a rajtuk lévő bojtokat szúrta ki sokkal inkább, de ezzel minket is teljességgel átvert a palánkon… 

Ami ellenben a Zalakarosi szállást illeti, még meg sem említettem, márpedig méltó rá. Nagyon megvoltunk elégedve vele minden tekintetben. Tágas, tiszta szobák, saját terasszal, nagyon ízletes ételeket tartalmazó étteremmel, Isteni finom cukormentes fagyival…
Valószínűleg még soha nem volt olyan jó dolgom, mint akkor, de nem is értékeltem talán annyira, mint így utólag visszagondolva rá…
Robi minden reggel felhozta nekem a reggelit és a kávét, mivel sikerült megbeszélnie a tulajjal, hogy számunkra így baba mellett sokkal komfortosabb. 

A szálláshoz egyébként tartozott egy kis saját hűtő is, arról viszont előre tájékozódtunk, hogy mikró nincs, sőt, vasalóval is készülnünk kellett. Magyarán mindezek is jöttek velünk kirándulni, mert a cumisüvegeket muszáj volt fertőtleníteni, tehén szájából kihúzott ruhákban flangálni meg mégiscsak ciki lett volna.
Azért azt meg kell mondjam, hogy a kényelmes, nagy ágyunk eme két dolog hiányát teljes egészében feledtette velünk. 

Bár Bence kezdetben sérelmezte a szokatlan környezetet, végül köztünk aludt a pihenőszékét hátra döntve, elalvás előtt azért meggyőződve róla, hogy biztosan ott vagyunk-e mellette. A mai napig nagyon szeretem benne, hogy ennyire ragaszkodó.