110. Bejegyzés - Egyes játszótéri anyukák gyerekei komolyan Shakespeare-t szavaltak bilitartás közben?

 

Mindenesetre én már kezdtem frászt kapni attól, hogy Bencével akárhányszor betoppantunk egy homokozó kellős közepébe, vagy egy kis hintázáshoz támadt kedvünk, nagyjából egy bizottsági anyaülésen találtuk magunkat. Az esetek nyolcvan százalékában biztosan elhangzott az a mindent is eldöntő kérdés, hogy vajon melyik stádiumban tartunk a pelus elhagyás rögös útján, illetve „beszél-e már a gyerkőc, és ha igen, akkor mennyire beszél és miket mond?? Hát először is tényleg nem volt tiszta, hogy lényegében mi a faggatás úti célja? 
De nem mellesleg, amikor közöltem, hogy nem, még nem szobatiszta, akkor olyan elnéző mosolyt és mély együttérzést kaptam válasz gyanánt, a „Jéé, tényleg?” jelzővel megspékelve, hogy abban minimum benne volt egy előzetes letartóztatás és egy bírósági kivégzés.
„Az enyém már három hónapja szobatiszta…” És ilyenkor persze cikáztak a szaftosabbnál pikánsabb válaszok a fejemben, hogy mivel is lehetne neki úgy tiszta szívből visszavágni?
Persze semmiképpen sem akartam megmagyarázni a megmagyarázhatatlan élet rendjét és megtanítani őt arra, hogy egyszerűen csak szeresse és élvezze az anyaságot, ne pedig állam vizsgázzon belőle… 

Mert nem az számít, hogy kinél mikor lesz a kakinál is folyékonyabb a beszéd, plusz az is teljes mértékig rendjén van, ha a biliprojekt csúszik…De még mielőtt minden egyes játszóterezés megkezdése előtt lobogtatni kezdtem volna a mentelmi jogot igazoló táblát, gondoltam az a legegyszerűbb ha már az elején letisztázom a tényállást és a kínálatot… Szóval amikor legközelebb megjelentünk a színtéren, már az elején leszögeztem, hogy utána kétségek nélkül tudjanak hátradőlni: „ Még nem szobatiszta, de már szavak nélkül is beszél és a tekintetéből tolmács nélkül is kihallom, mire gondol.”
Vagyis a mottóm az, hogy miközben odáig meg vissza vagy a gyerekedért, ígérd meg az önérzetednek, hogy soha de soha nem hagyod magadat sz@r anyának titulálni, csak azért, mert bármelyik fejlődési pontban nem ti kaptátok a Nobel díjat…
Arról meg természetesen soha senki sem beszélt, ha valami nem sikerült tökéletesre, alakításra szorult, vagy csak egész egyszerűen sajátos módszerekkel kellett rájönnöd arra, hogyan ne legyél bizonyos helyzetekben mentálisan zokni…
Mint adott esetünkben, amikor a mi édes drága Bencénk belépett egy rugdosódó, dobálós időszakába, folyton azt hajtogatva, hogy „Nem”. 

Na, és mikor máskor, ha nem ilyenkor derült ki, hogy mennyire fontosak a masszív játékok ahhoz, hogy egyáltalán a törős zúzda darálójában, legyenek túlélők, vagyis még maradjon mivel játszani… Mert ugyebár azért az nem ártott, hogy azokra az építő kockákra bezzeg mindig lehetett támaszkodni, soha nem hagytak minket cserben, gondoltam meg is kérem Bencét, hogy húzzon fel már belőle egy lépcsőfeljárót… Annak hiú reményében persze, hogy előbb tudunk költözni, de a terv nem jött be… Kicsi fiúnk is csak annyit bökött nekünk oda, hogy „Dodó”, mintha tökéletesen tisztában lett volna vele, hogy a lépcsős megváltást tőle várjuk… Majd a miheztartás végett még jól ki is szórta az összes kockát, hátha mindannyian orra esünk benne. Persze, visszatérve a játékerő próbára, szerencsére születtek kitartó, örökké megmenekülő autók és társaik, mint például a műanyag kukásautó, melyek alkalmazkodtak a viharos körülményekhez és minden helyzetben bebizonyították, mennyire legyőzhetetlenek…

Tény, hogy nálunk egy patthelyzet állt fent, ami annyit tett, hogy minden közös játékunk, legyen az bábozás, párkereső kártya, kockázás, vagy kirakózás, egy vizuális vészhelyzeti sokkal zárult.
A kockák, puzzle darabok -és bábok nemcsak egyszerűen leestek, hanem olyan lendülettel és precizitással váltottak halmazállapotot, hogy a szoba egy játékbányászati robbantás helyszínével vált egyenlővé… Hogy értsd: Bence nemcsak elszórta a kirakó darabjait, hanem több doboz kirakó puzzle részecskéit szórta egybe, amit úgy nagyjából, 365 nap lett volna kiválogatni… 

De a lényeg, hogy a védőnő nagyon azon volt, hogy minden kétségemet eloszlassa, amikor meséltem neki, hogy Bence alapvetően a gyors módszerekben hitt, ha evésről volt szó… Ahelyett, hogy a villával játszott volna türelemjátékot, inkább a kezével kapkodta be a falatokat…
Mindketten nagy egyetértésben konstatáltuk, hogy valójában a kis kópénak nagyon is menne evőeszközökkel is az evés-és a pohárból való ivás sem lenne gond, ha bármelyiket is akarná és megszületne benne a kellő késztetés, amit úgy tűnt, nem lehet a BKV menetrendjéhez igazítani… Majd akkor érkezik meg, amikor úgy dönt -és a várakozási idő egy örökkévalóság, plusz mínusz majd, ami pont egyenlő a ne legyél türelmetlennel… ( na ezt már hallottad párszor, tudom)
Ennek függvényében én úgy voltam vele, hogy adva van a tündéri gyermekem, aki először is nem szobatiszta még, másodszor egyelőre, nem lehet egy előkelő étteremben nyomok nélkül enni vele fehér abrosznál, ergo nem gondoltam azt, hogy megvan bennünk mindaz a habitus, amivel azonnal beiratkoznánk az óvodába, ahová elég lenne három db. váltóruha… 

Bár Bencénk eleve évvesztes volt, ettől függetlenül, vagy pont ezért, több esélyt láttam arra, hogy a reggeli fejem soha többet nem fog  úgy kinézni, mintha épp akkor tértem volna vissza egy kimerítő szafari expedicióról, mint arra, hogy Bencét három évesen, nem szobatisztán felveszik a nagybetűs óvodai intézménybe…
Mindenesetre a gyanúm nagyon is beigazolódni látszott, sőt, afelől sem voltak kétségeim, hogy Bence olyan átéléssel, mégis észrevétlenül hallgatta ki a védőnőmmel való beszélgetésünket, mint egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági ügynök… Ráadásul egyértelműen vette a drótot, mert pár órával később, egyszerűen csak fogta magát-és a rizsszemeket egyenként szurkálta fel villával a tányérjáról-és ha ez még nem lett volna elég, a legközelebbi vendégségben két kézzel megfogva, húzta meg az üvegpohár tartalmát…
Hozzáteszem, hogy egyik esetben sem tűnt úgy mint, aki segítségre szorulna, éppen ellenkezőleg, olyan magabiztosan vitte véghez élete hatalmas műveleteit, mintha világéletében tudta -és csinálta volna..
Szóval, amikor a gyerek előtt feszegetitek a dolgokat, akkor jobb ha tudjátok, hogy a füle még akkor is ott van, amikor a szeme és a feje, méterekkel arrébb… 

És jut eszembe: nemcsak egyszerűen néz, hanem megfigyel és tanulmányoz, ami valamiféle olyan mély és intenzív megélése a világnak, amire mi, felnőttek már szinte képtelenek vagyunk…
Igaz, én esetemben az állandó agyi idegek működtek és kattogtak, hiszen akkoriban éppen azon folytattam saját magammal eszmecserét, hogyan és miből lesz egy kisebb vagyonunk nyílászáró cserékre, leendő otthonunkban.
Tekintve, hogy az ablakok és két bejárati ajtónk, egy nagyobb eső esetén, az esetek túlnyomó részében beáztak, még a költözésünk elöljárójában- és a lépcső elkészülésével egyetemben cseréért kiáltottak. Még mielőtt az ablakpárkányra tett törölközők kezdték elveszíteni eső nedvszívó funkciójuk hosszútávát, az ottani ágy pedig lassan már nekilátott építeni saját Noé bárkáját…

#anyaszint #szobatisztasag #dackorszak #gyermekneveles #anyaság #jatszoter #bili #mikorleszszobatiszta


Megjegyzések